A gyomorhoz vezető út, a szívünkön át
Magasan volt a léc A mackó első évada után, de a készítők megugrották a második szezonnal. A sorozat, ami arról híres, hogy pattanásig feszült jelenetekben ordibálnak benne egy fojtogató konyhában, most már elég bátor ahhoz, hogy többször merjen csendes lenni.
Carmen: Van arra valami kifejezés, amikor félsz, ha jó dolog történik veled, mert attól tartasz, hogy valami rossz jön utána?
Richie: Nem tudom… Élet?
Tavaly nyáron szinte a semmiből robbant be a The Bear (magyarul: A mackó) - ehhez képest az idén nyáron érkező második évad már az év egyik nagy eseménye a tévésorozat-szcénában.
Az első szezon összesen nyolc, alig félórás, ritkán látható intenzitású epizóddal
- kézzelfogható közelségbe hozta az éttermi konyhák világát,
- elérte, hogy a nézői egy vajas pirítóst is úgy készítsenek el utána otthon, hogy azt kiabálják magukban: Yes Chef,
- és bebizonyította, hogy teljesen hétköznapi figurák mindennapi küzdelmei is lebilincselőek tudnak lenni, ha kellően jól vannak megírva és előadva.
Az első évad alaphelyzete az volt: a három Michelin-csillagos éttermet vezető, szakmája abszolút csúcsára jutott séf, Carmen Berzatto testvére öngyilkossága után átveszi a szakadt, mocskos, csőd szélén billegő családi kifőzde irányítását. Ígéretes alapanyag, de önmagában még semmire sem garancia. Ebből ki lehetett volna főzni akár súlytalan szitkom-epizódokat, akár valami sablonos tucatdrámát is ínycsiklandozó ételekről szóló szuperközeli képekkel feldíszítve.
Christopher Storer irányításával a készítők sokkal többet hoztak ki ebből az anyagból.
