„A stand-uphoz képest minden más értelmetlennek tűnik”

Állítólag a szüleid is viccesek. Vidám gyermekkorod lehetett.

Szerintem igen, bár nem annyira emlékszem. Tény, hogy jó a szüleim humorérzéke, anya szeret szerepelni is – én azért nem mindig.

A foglalkozásodat tekintve ez meglepően hangzik.

Színpadon igen, de az életben leginkább a barátaimmal vagyok el jól, idegenek előtt nem annyira. Vannak olyan emlékeim, amelyek előrevetíthették a jövőm. Az egyik ilyen, hogy az általános iskolám udvarán volt egy fedett, kiülős rész, ahol a többiek néha körbeültek és meséltem. Volt, hogy flow-ban voltam és tudtam vicceseket mondani, de olyan is előfordult, hogy szóltak, inkább hagyjam abba. Nem voltam harsány, sem különösebben szereplős gyerek. Ezen a volt osztálytársaim általában meglepődnek, ők nem így emlékeznek.

Emlékszel az első saját, megírt poénokra?

Inkább sztorik voltam: szintén általános iskolás időszak, nézem a Showder Klubot, látom, hogy a humoristák történeteket mesélnek, úgyhogy én is kitaláltam ilyeneket. Volt egy régi irodalomfüzetem, aminek az első oldalán egy fogalmazás volt, amit benne hagytam, hogy ha esetleg valaki kinyitja, azt higgye, tényleg egy irodalomfüzetről van szó, de a többi oldalát teleírtam sztorikkal.

A Showder Klub láttán döntötted el, hogy te is ilyesmivel szeretnél foglalkozni. Ezek szerint a közgazdász pályára csak szülői nyomás miatt készültél?

Biztonsági játékos vagyok, rossz érzés lett volna, ha nincs diplomám, vagy bármi, ami ott van a stand-up mellett. Ha tizennyolc évesen csak stand-uppal kezdek el foglalkozni, annyira izgultam volna, hogy sikerül-e, hogy szerintem egyszerűen belehaltam volna a szorongásba.

Foglalkoztál valaha mással is, mint a stand-up?

Próbáltam közgazdászként dolgozni. De nem jó. Nem mondom, hogy nem ajánlom senkinek, de nekem nem vált be. Amúgy érdekes, meg minden, de mivel van a stand-up, nem láttam értelmét. Ami nekem utóbbiban nagyon nehéz volt, az a rendszertelenség: mindig változó, mikor van fellépés, és mennyi van egy héten vagy egy hónapban. Tőled függ, hogyan osztod be a napod – sokszor érzed úgy, hogy nem dolgozol eleget, mert nincs semmi, ami miatt korán reggel felkelsz és nyolc órát dolgozol. Emiatt eleinte voltak nyolcórás munkaidős próbálkozásaim, de közben egyetemre és fellépni is jártam. Volt egy január, amikor reggel hétre jártam dolgozni, mellette tizenhét fellépés, és két vizsga. Nem működött sokáig.

Van egyáltalán olyan munka, ami kompatibilis a stand-uppal?

Lehet, de nem látom értelmét. Dolgoztam bankban könyvelési és számviteli osztályon is, ami rendes munka, csak közben néha el kellett mennem a Dumaszínházba próbálni, és utóbbinak sokkal több értelmét láttam, minthogy a bankban üljek és számlákat fűzzek le vagy rögzítsek az SAP-ban. A stand-uphoz képest minden más értelmetlennek tűnik.

Azt hallottam rólad, hogy „na, ő az, aki manapság jókat mond”.

Ezt kik mondják?

Több helyről is hallottam, de nem is ez a lényeg, csak azt akartam kérdezni, hogy hozzád is ilyen hangok jutnak-e el.

Én olyan kommenteket olvastam, hogy meghíztam. A legutóbbi videóimon tizennyolc voltam, az újonnan felkerülteken pedig huszonhat, mégis mindenki meglepődik, hogy nem úgy nézek ki, mint egy tinédzser. Meg is írta valaki, hogy „jézusom, de kövér lett”.

A többiek nem védtek meg?

De, valaki odaírta, hogy miért kell engem bántani, valószínűleg úgyis tudom.

Az előadásokon felhangzó nevetésen, tapson és az említett kommenteken kívül milyen visszajelzéseket kapsz?

Az utcán is odajönnek emberek. Ezzel kapcsolatban jó élményeim vannak, bár nemrég egy boltban a fizetésnél a pénztáros kért egy autogramot, és mondta, hogy a kolléganője meg kijönne fotózkodni – csak közben álltak mögöttem a sorban tízen, akik ennek nem annyira örültek.

Vagy amikor a zötyögő kilences buszon menet közben próbálsz meg autogramot adni. 

De ezek jó élmények és érdekes módon – a hozzászólásokkal ellentétben –, aki személyesen jön oda, sosem mondja azt, hogy szar vagyok, vagy hagyjam abba, nem kellene ezt csinálnom.

Fiatalon kerültél a társulatba, nem próbáltak eleinte beskatulyázni, automatikusan valakihez hasonlítani: a fiatal Hadházi, a kis Aranyosi?

A szemüvegem miatt a dumaszínházas pincérek eleinte kiskőhalminak hívtak, illetve Felmérihez hasonlítottak, mert én is picit lassabb, nyugodtabb tempóban mesélek, de igazából egyiknél sem éreztem jelentős hasonlóságot. Amikor viszont Litkaival együtt lépünk fel, átragad rám a beszédstílusa. Hét év után viszont eljutottam oda, hogy már nem gondolkodom azon, hogyan kellene a színpadon viselkednem.

Kitől tanultál a legtöbbet?

Először Dombóvárival jártam fellépni az önálló estjére, vele volt az első turnéélményem. Litkaitól is sokat tanultam, ő sokat foglalkozik a társulatban a fiatalokkal. És persze KAP-nak is sokat köszönhetek: két önálló estje előtt voltam állandó fellépő, és még egy csomó mindent csináltunk egyet – írásról, mentalitásról, szorgalomról tanultam tőle, illetve hogy mikor lehet azt mondani valamire, hogy kész.

Hét éve vagy aktív a színpadon. Hogy látod az eddigi karriered ívét, hol tartasz most?

Úgy érzem, azzal, hogy Ács Fruzsival megcsináltunk egy olyan estet, amiben már csak mi ketten vagyunk, teljes jogú fellépőként, volt egy nagyobb ugrás a karrieremben. Korábban mentem KAP-pal három évig műsorvezetőként. Imádtam, sok fellépése volt, de csak negyedórát beszéltem, nem én voltam a fő attrakció. Ez a mostani az első olyan előadásunk, ahol Fruzsival fő fellépők vagyunk, és ha valaki arra vesz jegyet, kifejezetten ránk kíváncsi, nem egy régi nagy név hozza be az embereket. Ez egy új élmény.

Először megtöltöttünk egy kilencven fős helyet, aztán a kétszázötvenes Corvint, majd elindultunk az előadással vidékre is, Szegeden például hatszázan néztek meg minket, ami megdöbbentő volt. Elég sokat lendített a magabiztosságomon is: nem érzem magam másodrendűnek előadás közben, nem merülnek fel olyan gondolatok, hogy nem miattam vannak ott, fejezzem már be, menjek szépen le a színpadról.

Ezt most már Fruzsi érzi.

Így van. Vagy a közönség, amikor Fruzsi van a színpadon: most már hadd jöjjön a Balázs!

Több külföldi stand-upost nézel. Mennyire más mondjuk az amerikai szcéna?

Szerintem annyira nem. Akiket én nézek, ugyanúgy a hétköznapokról mesélnek, mint ahogy a magyar stand-upokban. Egyedül talán a fogadótapsban van nagy különbség: ha megnézel egy amerikai stand-up előadást, kimegy egy ismert név a színpadra, kurva nagy taps van, percekig áll a közönség, a fellépő leteszi a vizet, odébb rakja a mikrofonállványt, és még mindig tart az ováció. Magyarországon ha kimész, tapsolnak, de mire odébb rakod az állványt, már csend van.

És mi a helyzet a poénok durvaságával? Emlékszem, egy régebbi amerikai Roastban az egyik stand-upos azzal szívatta a másikat, hogy a cukorbetegsége miatt le fogják vágni a lábát. El tudsz képzelni ilyen poént Magyarországon?

Jogos, ez is különbség. Nálunk a nagyon durva poénokat kevésbé fogadja jól a közönség, erre talán érzékenyebbek vagyunk. Sosem volt kultúrája, nem volt olyan előadó, aki ennek az útját kitaposta volna. De azért amióta Budapest felkerült a turnézó angolszász humoristák térképére, nálunk is elhangzanak durvább poénok egy-egy amerikai sztár szájából, és a magyar közönség is felröhög.

És fordítva? Egy magyar humoristának nem pálya, hogy angol nyelvű stand-up estekkel vagy videókkal betörjön a külföldi piacra? A műsorod átültethető lenne egyáltalán más nyelvre? Értenék más országok lakói?

Nem mindent. Ha nem ott élsz, nem tudsz mit kezdeni azokkal a poénokkal, amik arra épülnek, hogy azt mindenki átélte és mindenki ismeri. Nem minden hivatkozási pont lenne meg az embereknek. Nálunk van egy francia humorista, Noé Bex, tök jól működnek a poénjai, de ha netán épp valami nem talál be, nem lehet őt hibáztatni, hiszen nem itt nőtt fel, csak pár éve él itt.

Írásnál mennyire jellemző, hogy önzencúrát alkalmazol? Leírsz egy poént, és még mielőtt először kimondod, átgondolod, hogy mit szólnak majd a konzervatívok, a feministák, az autósok vagy a biciklisták?

Nem, a komplett közönségben gondolkodom.

Akkor úgy kérdezem: volt, hogy meggyűlt valakikkel a bajod egy poén miatt?

Inkább olyan poénokra emlékszem, amikről utólag úgy gondolom, nem kellett volna elmondani. Mostanában sokszor beszélek arról a színpadon, hogy nem vagyok férfias típus. Aki meg nagyon macsós, odakommentel a videó alá, hogy tényleg ez most már a férfiideál?!

Magas, jóképű figura vagy, lehetnél a humor Szoboszlai Dominikja, de a történeteidben inkább az ifjú Woody Allent idézed, aki állandóan önironizál, a saját bénázásait hangsúlyozza. Szerethetőbb a kedves lúzer, mint a macsó?

Nincs ebben ilyen szintű tudatosság. És a jó, hogy ezen nem is kell gondolkodnom. Amikor elkezdtem poénokat írni, ez jött, ezeket találom alapvetően viccesnek. Amikor valaki azt érzi, nem találja a közönségét, szerintem sokkal inkább jellemző, hogy elgondolkodik, milyen stílust vegyen fel – csakhogy az onnantól már nem autentikus, nem természetes.

Tud többet nyújtani egy stand-upos a nevettetésnél? Több környezetvédelmi témájú esten is feltűnsz – van emögött törekvés a szemléletformálásra?

Egy humorista első számú feladata, hogy vicces legyen. Ha van küldetéstudatod, beszélj fontos dolgokról, de én még a zöld témájú estnél is inkább azt érzem fontosnak, hogy vicces legyek, mintsem mindenkit meggyőzek. Litkai Gergő pedig inkább szemléletet formál, mert neki már nem okoz gondot az alapfeladat: hogy bármikor bármiről viccesen tudjon beszélni.

Téged milyen témák foglalkoztatnak mostanában? Szoktál a Római Birodalomra gondolni? Tudod, van ez a mém.

Ismerem azt a mémet, de nem értem.

Én sem, de gondoltam, rákérdezek, hátha a válaszodból megértem. De ha arra nem gondolsz, mi foglalkoztat?

A stand-upom alapvetően az életem köré épül: arról beszélek, ami éppen velem történik. Mostanában nagyon érdekel az önfejlesztés, önismeret. Fiatal felnőttként próbálsz rájönni, mi történik körületted, és ez a jellemzően fiatal közönségünkből is sokakat érint. Számos ilyen tartalom van: önfejlesztő könyvek, podcastek, YouTube-videók, sokan járnak pszichológushoz, mélyül az emberek önismerete. Engem most ez foglalkoztat, ráadásul elég sok vicces aspektusa is van. Illetve elkezdtem személyi edzőhöz járni, abból is jókat lehet kihozni a színpadon.

Hol áll most a magyar stand-up? Kevésbé trendi, mint amikor mindenki Showder Klubot nézett, és minden reklámban stand-uposok tűntek fel? Vagy most is ugyanakkora az érdeklődés?

Én pont úgy látom, hogy évről évre népszerűbb. Ezt a számok is igazolják: minden évben növekszik nálunk az eladott jegyek száma és az ebből fakadó árbevétel. Sokszor hallok olyat, hogy XY stand-upos hogy el van tűnve.

Nem, nem tűnt el, csak te már nem nézel tévét.

A stand-upos épp önálló esttel járja az országot, többen járnak az előadásaira, mint valaha. Népszerű a műfaj, csak egy kicsit átkerült a hangsúly az internetre.

Ha már a tévé szóba került: hogyhogy nem látni titeket főzős/táncolós/bokszolós/villában szexelős/egzotikus szigeten bogarakat evős műsorban?

Azért, mert nem hívnak.

Mennél?

Hát, bokszolni biztos nem. Meg szerintem ilyen műsorokba akkor hívnak, ha azt látják, hogy haverkodós vagy, én meg leginkább akkor beszélgetek, ha valaki hozzám szól. Miért nézné azt bárki a képernyőn, hogy csendben ülök?

Huszonhat vagy. John Cleese 84 évesen még mindig turnézik a stand-up estjével. Látod-e magad előtt, hogy hatvan év múlva is járod az országot és fellépsz?

Nagyon szeretném, ha így lenne. Azért nem hagytam el teljesen a közgazdász vonalat, mert mindig nagy félelmem volt, hogy ötvenévesen állok egy félig üres művházban Kistarcsán. De ha úgy alakul, mint John Cleese-nek, aki még mindig nagyon vicces és kíváncsiak rá az emberek, akkor minden szuper.

The post „A stand-uphoz képest minden más értelmetlennek tűnik” first appeared on 24.hu.