Az Igazából szerelem már húszéves, de minden hülyeségével együtt sem fog rajta az idő
Az idén húszéves Igazából szerelemmel az egyetlen igazán megbocsáthatatlan baj, hogy az újra mozikba küldött film magyar szinkronjából kicenzúrázták a film legfontosabb szállóigéjét. The post Az Igazából szerelem már húszéves, de minden hülyeségével együtt sem fog rajta az idő first appeared on 24.hu.
Tökéletlen, mégis ellenállhatatlan – így foglalta össze a szokásosan bölcs Guardian az Igazából szerelmet a film húszéves jubileumát köszöntő cikkében. Hihetetlen, borzasztó nagyszerűség, fogalmaz ugyanerről a nem kevésbé éleslátó Variety, és ez a két három-háromszavas megállapítás annyira hibátlan, hogy nem is értem, miért próbálok bármit hozzáfűzni. Pláne, hogy nemigen hiszem, hogy Magyarországon tömegeket lenne szükséges arról győzködnöm, hogy nem, az Igazából szerelem valójában nem is gáz. Hiszen minálunk az érzékenység nőgyűlöletre, fehér felsőbbrendűségre, heteronormativitásra nagyságrendekkel kisebb, mint a nyugaton. Hiszen Magyarországon máig simán belefér a nyíltan nőellenes kommunikáció a parlamentben is, és hát melegnek lenni sem itt a legkönnyebb – majd pont itt fognak azon ajvékolni a tömegek, hogy Richard Curtis az Igazából szerelemben milyen testszégyenítő, nőelnyomó, ageista, slut-shaming és egyáltalán. Ezzel együtt most, hogy némi felújításon – és pár sajnálatos, itt-ott egyenesen felháborító átszinkronizáláson – átesve a filmet újra mozikban lehet látni, érdemes ránézni, megáll-e még a 2000-es évek legsikeresebb karácsonyi filmje.
2003-ban, amikor az Igazából szerelem eredetileg mozikba került, valahogy nem volt alkalmam megnézni a filmet, így nagyvásznon csak most láttam először. Kérdés nélkül ez volt az év két legjobb moziélményének egyike – a másik nyilván a Barbie, de erről több helyütt is áradoztam már. Az élményhez hozzátett, hogy egy olyan barátnőmet vittem magammal a filmre, aki hozzám hasonlatosan képes elejétől a végéig mondani a szereplőkkel a film teljes szövegkönyvét. Az Igazából szerelem popkulturális jelentőségéről ez, hogy vannak ilyen szintű rajongói, alighanem még többet is elmond, mint az a tény, hogy máig minden évben újra előkerül a vita, mely azt szeretné eldönteni, hogy ez a legjobb vagy a legrosszabb dolog, ami a karácsonyi filmek zsánerével történt a világ kezdete óta.
Persze, tagadhatatlan, hogy az Igazából szerelemnek minden rajongásunk ellenére is van egy csomó baja. Egyfelől annyiféle ember sértődhetne rajta vérig, hogy azt végigsorolni sem kis feladat: nők, melegek – amiért nem szerepelnek, a film eredetileg tíz történetszálat futtatott volna, a tizedik egy idősödő leszbikus párról szólt volna, de ezt időnyerés céljából végül kivágták –, az összes portugál, a reptéri dolgozók (9/11 után egy felügyelet nélküli gyerek majd biztos átslisszol a biztonsági ellenőrzésen) –, csak hogy a fontosabbakat említsem. Ja, és bárki XS-es ruhaméret felett.
Ezzel együtt az Igazából szerelem a legnagyobb sértést mégsem velük szemben követte el, hanem a realitás ellen. Tette ezt ugyanazzal a furcsa ellentmondásossággal, ami az egész filmre jellemző. Ahogy ugyanis az Igazából szerelem szereplői kétes emberi minőségű alakok, mégis szívből drukkolunk nekik, úgy a film eseményei többnyire ordítóan életszerűtlenek, bizonyos mozzanatai viszont olyan tökéletesen találóak, hogy attól nézők seregei érezték magukat észrevéve, megfogalmazva. Ez az „I feel seen” élmény az Igazából szerelem hatásmechanizmusának egyik kulcseszköze. A másik meg a végletekig túltolt vágybeteljesítés.
Daniel és Sam, azaz Liam Neeson és Thomas Brodie-Sangster történetszála például több szempontból is a valóságtól való teljes elrugaszkodottság tipikus esete. Eleve, a világ legérzéketlenebb pszichopatája sem mond olyat egy feleségét frissen elveszített férfinek, hogy
senki nem kufircol veled, ha mindig bőgsz,
vagy például mi az esélye annak, hogy a Claudia Schifferért rajongó Daniellel épp egy Schiffer-hasonmás egyedülálló anyuka kezd flörtölni. Ne firtassuk azt sem, hogy vajon mit dolgozik a látszólag mindig otthon lebzselő Daniel, hogy mostohafiának egyik napról a másikra be tud szerezni egy teljes dobcuccot. Mondjuk ezen pont ne akadjunk fenn, hisz, aki két hét alatt nulláról látszólag teljesen autodidakta megtanul úgy dobolni, ahogy Sam dobol az iskolai ünnepségen, az csodagyerek, és tessék csak tekintélyes összegeket áldozni a taníttatására.
Ja igen, a repterek sem így működnek. De ez mind tök mindegy, mert amikor Sam nagy futása sikerül, és boldog-büszke szövetségesként néz Danielre – akit eddigre eleve apának szólít! –, rommá olvadunk. Ami azt illeti, eddigre már túl vagyunk egy dupla olvadáson, hiszen amikor a dal bemondása közben Joanna (Olivia Olson) Samre mutat, diadalmasan öklözünk a levegőbe, hogy aztán egy pillanattal később Sammel együtt háborodjunk fel, amikor Joanna ujjacskája újabb és újabb emberekre mutat rá. Curtis talán egy nőgyűlölő barom, de ilyen mesterien lovagoltatni a nézőt az érzelmi hullámvasúton nem sokan tudják.
A Jamie és Aurelia (Colin Firth–Lucia Moniz) szálon nem kevésbé köszönünk el a realitástól, ráadásul Curtis ezen a szálon viszi be a film legrondább sértését: a portugálok, az Újvilág felfedezőinek büszke leszármazottai úgy viselkednek, mint egy rakás kőbunkó, akik alig nyújtották ki a nyakukat az ősközösségből. Ugyanakkor történetük többszörös romantikus vágyálom, benne van a szerelem első látásra, a „szavak nélkül is értjük egymást”, az egymásnak teremtettség, a herceg fehér lovon – miközben valahogy mégis eléri a film, hogy ne a gazdag pasi tűnjön a jó fogásnak, hanem a szegény nő.
Ebben egyébként szépen kirajzolódik a film egy különös vonása: miközben többnyire tényleg undorító, ahogy az Igazából szerelem a női szereplőit kezeli, a végkicsengés mégis az, hogy a férfiak szerencsétlen flótások, akik felett a nők kegyet gyakorolnak azzal, hogy melléjük szegődnek. Nézzük végig, konkrétan mindannyian, még a kis Joanna is így jelennek meg.
A sok egyéb szempontból bicskanyitogató Natalie–David (Martine McCutcheon–Hugh Grant) párosnál is ez az érzésünk segít eltekinteni a szerelmesek közötti hatalmi szakadék felett: sokkal inkább a miniszterelnök fogta meg az isten lábát ezzel a keresetlen, természetes nővel, mintsem fordítva.
Emellett persze Natalie kövér nőként aposztrofálása – amellett, hogy nettó baromság – finoman szólva is beteges szépségeszményt sugall. Az ő karakterénél csúcsosodik ki az a film egészén végigvonuló – mit szépítsük – verbálisan bántalmazó testszégyenítés, ami miatt Richard Curtist minden jóérzésű progresszív szívesen elfenekelné egy köteg aranyozott virgáccsal. Itt mindenki kövér, aki nem XS-es, és aki kövér, az vonzó nőként helyből értelmezhetetlen, a miniszterelnök úr emberi nagyságát az is aláhúzza, hogy egy „kövér” nőbe szeret bele. Natalie azonban pont olyan méltósággal engedi el a füle mellett a testére vonatkozó beszólogatásokat, ahogy azt mindannyian szeretnénk, megelőzve ezzel a testpozitivitás trendet. Egyébként ugyanígy rázza le magáról a neki kiosztott bélyegeket a film összes többi nője is.
Ezen a ponton érdemes azért hangsúlyozni, hogy 2003-ban ezek a „poénok” nemhogy belefértek, egyenesen ez volt a norma – Curtis már csak tudta, elég sok tapasztalata volt vígjátékok írójaként –, ezek az érzékenységek csak az utóbbi évtizedben érkeztek meg a mainstreambe. Fontos kulcs ez az Igazából szerelemmel és a hozzá hasonló, bármilyen szempont mentén idejétmúlt alkotásokkal kapcsolatban: nem törölni kell a kánonből ezeket (vö. cancel culture), hanem felhasználni annak demonstrálására, hogy lám, ilyen (is) volt a mainstream gondolkodásunk, örvendjünk, hogyha a helyzet pozitívan változott.
Egyébként, ha már korszellem: az Amerikában szerencsét próbáló és szerencsével járó Colin (Kris Marshall) is egy korát megelőző karakter abban az értelemben, hogy 2003-ban még nem használtuk azt a szót, amellyel az ő karaktere és teljes történetszála összefoglalható: cringe. Az amerikai nők ábrázolása miatt önmagában elindulhatott volna a feminizmus egy újabb hulláma – ám, megint csak, ezekről a lányokról leperegnek az ítéletek. Nem beszélve arról, hogy az a fajta vágybeteljesülés, amit itt látunk, megint csak valami nagyon is létezőre tapint rá. Ezzel együtt azt azért mégis szívesen megkérdezném Richard Curtistől, hogyha képes rá, hogy olyan beleérző képességgel, érzékenységgel, pontossággal lássa és láttassa a női lelket, ahogy azt Karennel (Emma Thompson) tette, akkor a többiekkel miért bánt olyan méltatlanul? Karen írásakor ragyogott fel az elméje szokatlan mértékig, vagy az összes többi nőalak írásakor szenvedett pillanatnyi elmezavarban?
Messze a Karen-Harry-Mia (Emma Thompson–Alan Rickman–Heike Makatch) háromszög a film legrealisztikusabb szála, amelyben összegyűlt mindaz az emberismeret, ami a film összes többi részében átadta a helyét a valóságtól elrugaszkodott agymenéseknek. A középkorú férfiak és nők fájdalmai és félelmei, a hosszú párkapcsolatok nehézségei, az egész megcsalósdi mind-mind nagyon pontos. Az a mozzanat pedig, ahogy az árulásra frissen ráébredő, fojtottan zokogó Karen két könnytörlés között rutinszerűen megigazítja az eleve is tökéletesen álló ágytakarót, egy mesterkurzus filmszínészetből, indirekt érzelemábrázolásból, egy egész sors egyetlen mozdulatba sűrítéséből. Színarany pillanat, amire aztán még egy lapot húz – és nyer – a film, amikor pár jelenettel később Karen két „boldog karácsonyt” között diszkréten szembesíti Harryt a tettével, egy olyan mondattal, amit, ha a film ma jönne ki, pulcsikra és párnákra hímezve, merchandise-termékként árulnának:
Maradnál, tudva, hogy az élet mindig rosszabb lesz, vagy otthagynád az egészet?
Karenék adták meg az érzelmi ellenpontot az olyan súlytalan cukiságokhoz, mint a John–Judy (Martin Freeman és Joanna Page) testdublőrös szál, amit mi speciel abszolút kihagyhatónak látunk azzal együtt, hogy a film fő trükkje, az azonosulhatóság itt is nagyon erős: alighanem minden félszeg férfi lábában ott van egy diadalmas ugrás, amit bemutatna, miután a lány igent mond a randimeghívására, legfeljebb nem mindenki mutatja ki. Ennek a momentumnak a női párja Sarah (Laura Linney) emblematikus, másodpercnyi tomboló örömtánca, amikor rájön, hogy most fogja megkapni Karlt (Rodrigo Santoro), akire évek óta vágyik. Hibátlanul vicces, no meg minden olyan nőben zsigeri mélységben rezonál, aki ismeri a viszonzatlan vágyat, mely egyszer csak viszonzásra lel. Álljon is itt:
Hogy Sarah és Karl végül nem kap happy endet, az épp olyan fájó, de szükséges, mint a megcsalás-szál: ezek a keserű felhangok állítják kicsit egyenesbe azt a brutális édességet, amit a túloldalon a Jamie és Aurelia-szintű idillek hoznak a filmbe.
Ezért fontos a Mark-Juliet-Peter (Andrew Lincoln–Keira Knightley–Chiwetel Ejiofor) hármas feloldhatatlansága is. Markot trendi utálni, merthogy milyen perverz árulás ez az epekedés – miközben a karakter lényege pont nem az epekedés, hanem, hogy a barátságot megőrzendő passzív marad. Ráadásul a férfi, aki némán szenved a tiltott szerelemtől legjobb barátjának nője iránt? Ez annyira brutális melodráma, hogy a szappanoperaszerzők sírva könyörögnek a receptért (miközben ez a fajta érzelmi viharzás nyilván a brit irodalom alapeleme, ott van Jane Austennél, a Brontë nővéreknél is). Ráadásul meggyőződésem, hogy a Mark-szál kritikusai a sztori rossz végét figyelik: a táblácskás vallomás ízléstelenségét, miközben sokkal fontosabb – és erősebb – jelenet, amikor Mark elrohan a lakásából, miután Juliet rájött a titkára. Ez a képsor rajzolja fel a karakter lényegét, ráadásul pofátlanul jól működő hatásvadászattal: Dido mérhetetlenül szentimentális dala lassan tornyosul, míg Mark a megindulás-visszafordulás között vívódik, majd amikor megkeményítve magát tényleg elmegy, a dal belecsap a melodráma-lecsóba. Csodálatos.
Ahogy csodálatos Billy Mack és menedzsere, Joe (Bill Nighy és Gregor Fisher) történetszálának minden egyes képkockája is, Karenék mellett ez a film csúcspontja, csak ezen nem szakad ki a néző szíve a fájástól. Nem is ragoznánk, ám muszáj jeleznünk, hogy a húszéves jubileumra újra mozikba kerülő változattal maradandó seb esett a honi közművelődés szövetén, amikor családbarátra szinkronizálták át a film leges-legfontosabb szállóigéjét, jelesül:
basszunk be és nézzünk pornót!
– amit eddig a „maradjunk itthon és tegyünk az elvárásokra” szinonimájaként a legváltozatosabb helyzetekben lehetett elsütni. Persze, ezután is el lehet, de e mondat kihúzása a filmből azért mégiscsak fájó, ráadásul tökéletesen felesleges, hiszen mire ez a mondat elhangzik a filmben, addigra a néző már annyi trágár, 18+-os tartalmon esett át, aligha ettől sérül majd meg az érzékeny kis lelke. Mi lesz a következő? Billy bácsi csendes teázásra buzdít majd ahelyett, hogy
Ne vegyetek drogot! Legyetek popsztárok és megkapjátok ingyen!?
Ne hagyjuk! Védjük meg filmes szállóigéinket!
The post Az Igazából szerelem már húszéves, de minden hülyeségével együtt sem fog rajta az idő first appeared on 24.hu.
