Előre a múltba – Nádas Péterrel
A már rég komplettnek, s még inkább komplexnek mondható életmű most újabb könyvvel gyarapodott a szerző hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli fotóival.
A már évek óta a Nobel-díj várományosának számító Nádas Pétertől a szoció és doku sosem állt távol, ezt irodalmi munkássága mellett csak felerősítik fotói. A már rég komplettnek, s még inkább komplexnek mondható életmű most újabb könyvvel gyarapodott a szerző hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli fotóival, így műfajilag is nehezen meghatározható – ami csak a kötet javára válik. Amúgy mi sem jellemzőbb, hogy a kor egykori sztáresztétája, irodalmára, Balassa Péter már 1997-ben ötszáz oldalas monográfiában tekintette át az oeuvre-t, a kötet címlapján így jellemezve Nádast: „…művészete az önismeret, az európai személyesség tragédiája és komédiája”. Ennél jobban aligha lenne megfogalmazni e könyv lényegét sem.
Amely kapcsán meg kell jegyezni, hogy egy német kiadás, a Spurensicherung című 2007-es kötet magyar verziója, bővítve és átdolgozva. A hét írás eredetileg folyóiratokban, kötetekben 1978 és 2000 közt már magyarul is megjelent, akár kérdés is lehetne, ez valamiféle utánlövés-e, de mint látni fogjuk, nagyon is jogos a kiadás, mert noha főleg a hatvanas-hetvenes évekről van szó, a ma mintha kísértetiesen ugyanolyan, legyen úgy egy vidéki iskolában, mint a megfigyelések kapcsán.
Elöljáróban még annyit, hogy kissé akadémiai és unalmas kérdés, vajon az irodalomból mit tudhatunk vagy tanulhatunk meg, ha a történelemről vagy a társadalom közelmúltbéli vagy jelenlegi helyzetéről van szó. Miért nincs nagyregény a rendszerváltásról? – mantrázták sokáig a kritikusok, mintha az irodalomnak lenne valami kijelölhető feladata. És mégis: az utóbbi évtizedekben is számos alkotótól még több kiváló munka született, s most nem is kifejezetten szociográfiáknak mondható alkotásokról van szó (tény, a műfaj aranykora úgy ötven-hatvan éve volt, ha volt, na meg a harmincas években). Tehát olyan alkotásokról, amelyek valóságirodalomnak mondhatók, még akkor is, ha netán az fikció, vagy fiktív keret is található bennük.
Az viszont sokkal érdekesebb kérdés, a magyar irodalom hogyan áll az emlékezetkultúra építésével. S itt aztán sorolhatnánk a neveket, s mondani sem kell, Nádas Péter az első körben van (s nem csak azért, mert híres regényének címe az Emlékiratok könyve). A kötet így szerkesztve emlékezetkultúránk kőkemény lenyomata, és sokat mond múltba ágyazott jelenünkről, úgy, hogy didaktikusan nem állít semmit, nem is utalgat semmi jelenvalóra.
Nádas Péter: Helyszínelés. Budapest: Jelenkor, 2024. 183 oldal, 4499 Ft
Az első szocioriport vagy novella (?) – Egy megyei hírlapíró hátrahagyott jegyzetei címmel, a Mozgó Világban jelent meg 1978-ban, talán csodák csodájára – a hatvanas-hetvenes évekbe, egy faluba röpít el bennünket, itt jegyezzük meg, Nádas újságíróként, fotóriporterként kezdte. Egy falusi iskola igazgatójának kálváriájáról esik szó, a hírlapíró igyekszik az emberekkel beszélgetve összerakni a képet, hogy a tiszteletet, tekintélyt szerző tanárt miért is kezdték el névtelen levelekkel is feljelentgetni, mit molyolt az ügyben a párt, a tanács, a rendőrkapitány, s hogyan igyekezett a család az apa segítségére lenni. A vádaskodások sora sem rövid (lopott az iskolai építkezésen, viszonyt folytatott a pap gazdasszonyával, külföldi kapcsolatai vannak stb.), végül bizonyítékok híján is kifúrták a nem-tudjuk-kik.
Noha e „jegyzetek” – tele idézetekkel – a hatvanas évek már roncsolt és pártszagú nyelvezetét is felidézik, a történet akár ma is játszódhatna.
A második, A ló vak című riport a Pesti Magyar Hírlapban jelent meg 1967-ben. A falusi mélyszegénység bugyrába ereszkedik le egy levél nyomán az újságíró; egy téeszből kizárt idős, beteg emberhez látogat el, aki a feleségével próbál túlélni, mert semmi sem jár neki. Harmincadmagával mondtak neki fel a 230 tagból; a ráckevei téesz elnöke szerint azért, mert a téesznek is meg kell élnie, de túl sok az öregségi járadékos. Nem is emlékszik Vörös Gézára, amúgy is, iszogathatott az rendesen, lusta is lehetett. De az aduásza, hogy – miután eszébe jut, ismerheti ő a bácsit –, hogy az „[O]lyan cigányszerű ember.” – Amire a riporter: „Nem cigány.” A téesz elnöke meg: „Persze hogy magyar az, de mégis olyan cigányszerű.” És noha nem ér mindig aktualizálni, azért ebből is leszűrhetjük, hogy ez az akut, régről ismerős probléma – a mélyszegénységben élők etnicizálása – ma is él, a hivatalokban, a munkahelyeken, bárhol. Azt persze, hogy a korabeli olvasó ebből mit szűrt le, nem tudhatjuk, de Nádas egy kis párbeszéd beszúrásával is jól érzékeltette, miképpen működik fentről lefelé a rasszizmus, ami ma is ugyanúgy él.
A következő négy írást a megfigyelések, a titkosszolgálati emberek – legyenek pribékek vagy csendesebb megfigyelők, katonatisztek –, a hidegháború, az 1968-as Csehszlovákia elleni invázió emléke, illetve Nádas Péter Budapestről való kivonulása, ennek okainak tárgyalása köti össze. A Ma című, 1973-as novella ugyan némileg kilóg, az író kamaszkorának Budapestjére való emlékezés ez nagymamástól, de ezt feloldja a Tegnap c. írás.
De még előtte ott a kötetcímadó nyomozás, a Helyszínelés, amely az Eötvös utca 48. (valójában ezt útnak hívták) történetének jár utána a XII. kerületben, amely az ÁVH titkos villája volt, egy garázson át vitték a letartóztatottakat kihallgatásra, pontosabban kínzásra. Nádas – Kenedi János jegyzeteivel –Hirschler Imre, Ligeti Vilma, Szász Béla visszaemlékezései révén és saját fotóival igyekezett feltárni a borzalmakat, Rajk László, Rákosi, Péter Gábor sorsát is beidézve. Ha nem a korszak egyik legrémesebb történetének feltárásáról lenne szó, azt mondanám, remek, olvasmányos írás, valójában még 1967-ből, bár először 1989-ben jelent meg.
De még izgalmasabb a Tegnap című önéletrajzi darab 2007-ből, mely magyarul most olvasható először. A szerző 1968. augusztus 18-án indult el – mint kiderült – utolsó riportútjára, Ceglédre, ahol a kialvatlan rendőrfőkapitány az ismeretlen fiatal újságírónak mondta el, hogy indul a Csehszlovákia elleni invázió, ezzel ő nem egyezik, de ő senkit sem figyelmeztethet. Ám Nádas elmondhatja Pesten, mire készül a magyar hadsereg is. Nem vázolnám tovább a történetet, elég legyen annyi, Nádas ezek után esett depresszióba, majd tiltakozott többedmagával Csehszlovákia megszállása ellen, emiatt kapott szilenciumot, és költözött Kisorosziba (a többi meg már irodalomtörténet…) Ahogyan a katonasághoz, 68-hoz, egy talán titkosszolgálati honvédtiszthez kötődik a záródarab is, de ezt sem szpojlerezném szét.
Végül kiemelném, minthogy nem ismertem, a talán legdöbbenetesebb részt, melyben Nádasnak az egykori fő kultúrkomisszárral való csörtéjét és levelezését olvashatjuk 1969-70-ből, amikor Aczél György Nádas ügyében is intézkedni akart, illetve hát intézkedett is. Persze, tudjuk, hogyan írtak akkor a csinovnyikok, vagy elképelhettük, hogyan lehetett ellenük érvelni, de még a mai kultúrpolitikusok cinizmusához képest is feltűnik Aczél kvázi barátkozási hajlandósága, kvázi megértő attitűdje, hogy még egy kezdő íróhoz is hogyan dörgölődzött volna hozzá.
Nincs arról szó, hogy visszasírnánk Aczélék kultúrpolitikáját, de ma a három T politikája már-már valamiféle nosztalgia meleg fényébe kerül.
Hangsúlyozom, a történelmi párhuzamoknak csak nagy ritkán van értelmük, Nádas Péter új könyvének sem ez adja a jelentőségét, hanem a történetek feszessége, és maga a stílus. Meg persze az, hogy arra bizonyíték: a (közel)múlt még nagyon is közel van hozzánk.
Szerbhorváth György