Ennek a budapesti teknősnek a legjobb barátja egy robotporszívó

Itt tart a világ: egy Budapesten élő szegélyes teknős legjobb barátja egy kínai robotporszívó. Nagy szerencse, hogy mindkettő az enyém, ezért nem kell átjárnunk robotékhoz, amikor játszani akarnak.

Márpedig akarnak.

Vagyis a többesszám azért túlzás, mert a robot motivációit nem merném megtippelni, annak ellenére, hogy folyamatosan tolhatja rólunk az infókat a kínai kommunista pártnak.

Bimbó, a teknős azonban egyértelműen játszik a porszívóval. Lelkesen, teknősmértékkel mérve futva követi mindenfelé, és tudatosan megpróbál úgy állni, hogy nagy kerek barátja el tudja tolni a padlón. Remek játék ez, mert sose lehet tudni, merre indul tovább a pajkos kedvű távol-keleti vendégmunkás. Kivéve persze, ha a falhoz vagy valamelyik bútorhoz szorult, és csak egyetlen kiút kínálkozik.

Bimbó már azt is értékeli, ha kínai barátja finoman oldalba taszítja, de az igazi buli persze az, ha sikerül métereken át szánkáztatnia magát vele. A szárazföldi teknősök kitartóak, és nem könnyen unják meg, Bimbó tegnap töltéstől töltésig üldözte a nála sokkal erősebb és izmosabb haverját.

A tudósok a XX. század végéig tartották úgy, hogy játszani csak az emlősök képesek. Persze a definíciótól függ, hogy mit tekintünk játéknak. De aki hozzám hasonlóan látott már autó szélvédőjén szórakozásból újra meg újra lecsúszó barázdabillegetőt, annak nincs szüksége Gordon Burghardt, a knoxwille-i University of Tennessee viselkedéskutatójának állatijáték-definíciójára ahhoz, hogy tudja, ez a Motacilla alba bizony szórakozik.

Burghardt egyébként az olyan állati tevékenységet tekinti játéknak, ami

• tudatos,
• ismétlődő,
• nyilvánvaló praktikus cél nélküli,
• az állat megszokott viselkedésmódjáról eltérő

cselekvéssor, amit az alany

• egészségesen,
• nyugodt és stresszmentes állapotban

végez.

Az elmúlt három évtizedben ezen az alapon egy rakás nem-emlős, így hüllők, madarak, sőt pókok és darazsak esetében is bemutatták, hogy ezek az állatok játszanak. Egyes olyan pókfajok például, amelyek esetében a nőstények párzás után 30 százalékos eséllyel megeszik a hímet, játékból szexet imitálnak, és ilyenkor sosem eszik meg egymást. Bizonyos darazsak viszont igazi bróként viselkednek, és hülyéskedésből furtonfurt verekedést imitálnak, nagy csápcsattogtatással és heves lábrázással, de közben csak úgy csinálva, mintha keménykednének.

A minősített eset az, amikor különböző fajokba tartozó állatok játszanak egymással. A kertünkben táborozó dolmányos varjú például rendszeresen szórakozik azzal, hogy Minót, a törpe szálkásszőrű tacskót csalogatja maga után körbe-körbe, a lehető legalacsonyabban és leglassabban repülve.

Maga Burghardt professzor volt az egyébként, aki 1991-ben először írta le, hogy a hüllők is képesek játszani. A bizonyító példány a washingtoni Nemzeti Állatkert negyvenévesnél is öregebb, magányos nílusi lágyhéjú teknőse, Pigface volt.

Szegény Disznópofa negyven év vidám rabság után egyszer csak elkezdett úgy viselkedni, mint egy gót kamasz. Harapdálni kezdte magát, és rendszeresen összekarmolta a saját pofáját, de olyan intenzitással, hogy gombásodni kezdett a bőre. A hüllőosztály vezetőjének támadt az a gondolata, hogy mi van, ha Pigface egyszerűen unatkozik. Előtte fel sem merült senkiben, hogy egy hüllő unatkozhatna. Hogy kiderüljön, így van-e, a gondozói adtak neki két kosárlabdát és egy egy slagból összeeszkábált “gyűrűt”. És Pigface lelkesen játszani kezdett a labdákkal, mint valami kutya, aztán gyorsan meg is feledkezett az öncsonkításról.

A mi szegény Bimbónk három éve vesztette el a barátját és szexpartnerét, aki megszökött.