Frei Tamás úgy megfejtette az orosz-ukrán háborút, hogy még a díszzsebkendője se görbült meg

„A töltény a puskacsőben arra várt, hogy végre megtehesse nyolcszáz méteres, halálos útját. A napsütéstől szinte megolvadva készült a másfél másodperces száguldásra, hogy aztán alagutat vájhasson a puha agysejtekben.”

Aki egyszer olvasta, soha nem felejti el Frei Tamás első regénye, a 2010-es A megmentő első sorait.

Rajongók, jó hírem van. Tizenhárom év elteltével a magyar kalandregény-termelés glasszékesztyűs nagymestere még mindig biztonságosan hozza ezt a színvonalat. Vagyis közel ezt.

„Amikor az ötcentis NATO-lőszerek elindulnak majd halálos útjukon, hogy a torony ablaküvegét átszakítva végezzenek a Lufthansa-gép váratlan és éles kanyarodását épp felfedező irányítótisztekkel, az az elkövetkező napok eseményeinek igazi drámai nyitánya lesz: az üvegszilánkok éles, csörömpölő zajának keveredése a hasadva repedő koponyacsontok tompa reccsenésével, a műbőr foteleket bepermetező vér halk spriccelése és az ezt követő rémült csend…”

Az egyetlen, amúgy teljesen jelentéktelen különbség, hogy a legújabb, most megjelent kalandregénye, a Puccs Moszkvában (Putyin végnapjai – André Calvi visszatér) nem ezekkel a sorokkal kezdődik. Bár akár kezdődhetne is velük. Tökmindegy.

Frei Tamásról azt gyanítom, hogy valamikor legkésőbb a 2000-es évek elején megszerezte egy amerikai íróiskola kézikönyvét, aminek valami olyasmi lehetett a címe, hogy „Hogyan gyártsunk sikeres lektűrt közkedvelt panelekből?” (esetleg ennek forgatókönyvírós kiadását). Hasonlót, mint Dan Brown, bár az ő kézikönyve egy fokkal komplexebb történetmesélést ajánlott.

Frei azóta sorozatban gyártja a magyar származású főszereplője, André Calvi köré szerveződő, aktuálpolitikához hol szorosabban (2015 – A káosz éve és a magyar elit háborúja; Bábel), hol lazábban (A Bankár, Agrárbárók) kötődő, közhelyes panelekből építkező és ugyanolyan szerkezetben, több, jellemzően két fő idősíkban játszódó regényeit. Amik kezdődhetnek akár puskacsőben türelmetlenkedő tölténnyel, akár közhelyes és jellegtelen tájleírással – azaz úgy, mint a mostani könyv: „Az ég az alkonyat szürkeségéből gyászos sötétségbe borult. A távoli horizonton, Oroszország felett, áthatolhatatlannak tűnő viharfelhők gyülekeztek. Rájuk pillantva úgy tűnt, mintha a sors az elkövetkező napok drámai előzetesét vetítené az ég mozivásznára.”

A módszere a kis faluból nagyvárosba szakadt fiú és a helyben maradt édesanya narratívája szerinti történetmesélés. Tudják, hogy van az a világ, amilyennek mi a kis falunkban (Magyarországon) élve látjuk, de

az anyukától, akinek a fia (Frei Tamás) bejáratos mindenféle magasabb körökbe, tudja, angyalom, olyan emberek közé, akiket a tévében látunk, szóval tőle megtudjuk, hogy hogyan is működnek a dolgok valójában.De mi is a baj Frei Tamással, az úgymond íróval? Felsorolom.

Frei Tamás az a fajta író (kalandregénygyártó), aki elhiteti velünk, hogy megmutatja, mi van a színfalak mögött. Aki megfejti a világot. Aztán ebben vannak irgalmatlan mellélövései – a 2013-ban megjelent 2015 kábé egyetlen jóslatfélesége sem jött be –, de ez vele a kisebb baj.