Húszéves lett a film, amit Quentin Tarantino is csak bőgve tud végignézni

A 2000-es évek közepén reneszánszukat élték a bosszúfilmek, amelyek évtizedekkel korábban a western műfajának megjelenésével léptek be a mozgóképek világába. Ezek a jó és a rossz alapfogalmát megkérdőjelező történetek a szemet szemért elvet viszik vászonra újból és újból, pusztán a technikai megvalósítás és a történetmesélés dinamikája változik bennük.

A kilencvenes években is népszerűek voltak ezek az alkotások, gondoljunk Antonio Banderas szótlan bérgyilkosára a Desperadóban, Léonra, a profira, mint ahogy Clint Eastwood is kísérletezett a filmes alműfajjal a Nincs bocsánat című westernjében.

A manapság jól ismert, modern, tömeggyártásra készült bosszúfilmeknek azonban a 2008-as Elrabolva ágyazott meg, amelyben Liam Neeson jó képességű, szenvtelen exzsaruként szerzi vissza a lányát, akit emberkereskedők rabolnak el Párizsban. Ezek a típusú mozik nem foglalkoznak etikai kérdésekkel: a hős teszi, amit tennie kell, küldetését jogosnak érezzük, hiába törnek csontok, fröccsen a vér az útja során. Mindeközben kitermelődtek olyan filmek is, mint a John Wick, ami ugyan hagyományos bosszúfilmnek tekinthető, de közben a műfajt aránytalanul parodizálja is. Elvégre van-e szürreálisabb motiváció, minthogy a főhős a kutyája megölése miatt végez baltaarcú rosszfiúk tucatjával négy részen keresztül?

A 2004. április 18-án, azaz pont húsz éve bemutatott A tűzben edzett férfi soha nem lesz a bosszúfilmek alfája és ómegája, de jelentős állomás Tony Scott rendezői pályáján: a fősodorbeli áttörését meghozó Top Gun, majd a kultfilmmé nemesedett Az utolsó cserkész és a Tiszta románc sikerei után a brit rendező gyakorlatilag tehetett, amit csak szeretne, és egy viszonylag nagyobb szünet után elkészítette a filmet, amire húsz éven át várt.

És kevés olyan filmje van, melyen ennyire látványosan rajta maradt sajátos kéznyoma.

Húsz évig üldözött projekt

AJ Quinnell 1980-ban írta meg A zsoldos című könyvét, amely később A tűzben edzett férfi alapjául szolgált. A regény egy amerikai zsoldos, Creasy történetét mutatja be, aki a francia idegenlégiótól visszavonulva egy gazdag olasz családnál kap testőrmunkát: feladata, hogy vigyázzon egy kislányra. A gyereket elrabolja a maffia, Creasy pedig véres leszámolásba kezd a visszaszerzéséért. A regény sikere több írásos folytatást is hozott, így nem meglepő módon a filmesek is felfigyeltek az abban rejlő potenciálra.

Tony Scott kezdetben tévéreklámokat készített, első komolyabb filmes munkája az 1983-ban készült Az éhség című erotikus horrorfilm volt. A brit rendező ebben az időszakban hallott Quinnell könyvéről, amit azonnal vászonra akart vinni. Hollywoodban azonban nem voltak ilyen lelkesek a filmstúdiók, Scott tapasztalatlanságára hivatkozva egy másik brit rendezőnek adták a feladatot, hogy megrendezze a Testőr kereszttűzbent, amiben még Joe Pesci is szerepelt. Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy a film bukás lett, Scott közben pedig elkészítette a Top Gunt – nem kérdés, ki járt jobban.

Hollywood azonban nem engedte el, hogy rendes film is készülhessen Quinnell regényéből, így a remake lehetősége sokáig a levegőben lógott. Az eredeti film producere Michael Bay-t és Antoine Fuqua-t (aki az utóbbi években Denzel Washington akciósztár imázsának kialakításáért felelt) is felkérte, ám mindketten nemet mondtak, így került a projekt újra Scott kezébe.

Scott alapjaiban átírta a forgatókönyvet az erre szakosodott Brian Helgelanddal: az eredetileg Nápolyban zajló történetet Mexikóvárosba helyezte át, és ennek észszerű okai voltak. A mű fő témáját a gyerekrablások adták, akkoriban pedig egészen nyugodalmas helyzet uralkodott Olaszországban. Ellentétben Mexikóval, ahol igen magas volt a rablások aránya.

Creasy lecsúszott, alkoholista exkatonájának szerepére kezdetben Robert De Nirót szemelték ki, de a stúdió Gene Hackmanben is gondolkodott. Scott dolgozott utóbbival Az utolsó esély című filmben, ami emlékeink szerint leginkább egy tengeralattjáró fedélzetén játszódik hidegháborús körítéssel, de leginkább Hackman piros-rózsaszínes baseballsapkája él bennünk, amit Scott is előszeretettel viselt munkanapokon. Végül a tengeralattjárós filmben szintén szereplő Washingtonra terelődött a rendező figyelme.

Elolvastam a forgatókönyvet, és jónak éreztem. De csak akkor lettem igazán biztos a dolgomban, mikor leültem Tonyval átbeszélni az egészet: elmondta, hogy húsz évre visszamenő sztorija van ezzel az anyaggal

– nyilatkozta korábban Washington, aki A tűzben edzett férfi után még három közös mozifilmen dolgozott Scott-tal (Déja Vu, Hajsza a föld alatt, Száguldó bomba).

Sarkalatos pont volt, hogy megfelelő gyerekszínészt találjanak az emberrablók által ostromlott kislány szerepére: Dakota Fanning ekkor tízéves volt, túl a Nevem Sam című filmen, egy Vészhelyzet-szerepen és kisebb amerikai filmek mellékszerepein. Lényegében Scott bosszúfilmje volt a valódi hollywoodi belépője, gyereksztárként ezt követően szerepelt egyre nagyobb költségvetésű közönségfilmekben, mint például az egy évvel későbbi Spielberg-sci-fiben, a Világok harcában.

Elveszve az effektrengetegben

Tony Scott filmjei a kilencvenes évek elejétől mélyülni kezdtek: politika, technológiai problémák egyaránt nyomasztották a rendezőt, aki A tűzben edzett férfivel másról is kívánt mesélni: egy korrupt társadalom hatalmi struktúráinak története ez, amiben a hatóságok képtelenek cselekedni, és csak a munkásosztály (a lecsúszott, már csak testőrnek alkalmas Creasy) tud egyedül rendet tenni a mexikói korrupciós mocsárban.

„Több igazságot fog szolgáltatni egy hétvége alatt, mint a maguk bírósága tíz év alatt” – fogalmaz lesújtóan a mexikói hatóságokról Christopher Walken filmbéli figurája, miután jóbarátja elindul a bosszú ösvényén.

Köves Gábor 2004-ben úgy írt a filmről, ambiciózus munka sejlik fel a szeme előtt:

Műgond és lelkesedés terén nem lehet hiányérzetünk, kétség sem férhet hozzá, ez a baseball-satyakos angol szívből és meggyőződésből dolgozik. Ilyen díszes felhajtás mellett, már-már ünnepi körülmények között csontot törni, eret vágni és emberhúst darálni igazi unikumnak, sőt kimondottan bátor tettnek számít ebben a korhatár-frászos, lagymatag közegben, nem is beszélve a sok elnőiesedett, politikailag korrekt igazságtevőről, akik helyett végre egy igazi férfi vágtat fehér lován a déli pampákon.

A tűzben edzett férfi ízig-vérig Tony Scott-film: kompromisszumok nélkül készíthette el, rendezőként is azt tehetett, amihez kedve volt. Nála kapott először filmszerepet Mickey Rourke; és Jennifer Lopez akkori férje, Marc Anthony szintén kellemes meglepetés volt az elrabolt gyerek gazdag, korrumpálható apjaként.

Scott filmje nem a történetében volt jelentős, az – mint ahogy a legtöbb bosszúfilmnél – két mondatban könnyen összefoglalható. Hogy 130 millió dollárt, azaz értelmezhető nagyságú bevételt hozott a film, jobbára Washington és Fanning nagyszerű közös játékának volt köszönhető. Ahogy az érzéketlen testőr idővel megszelídül a cserfes, rá apafiguraként tekintő kislány szeretetétől, Scott úgy rántja be a nézőt egyre inkább a cselekménybe.

Nincs mexikói gyerekrabló, aki az öltönyös Washington elől elrejtőzhetne: a testőr levágott ujjakat, füleket, vérfoltos szélvédőket hagy maga után a kislány keresése közben. Scott túlzott naturalizmusán túl a film képi világa is említést érdemlő – bár megoszlanak a vélemények, hogy egy Michael Bay-i skálán hol helyezkedik el a hányási rohamra ingerlő és a lenyűgöző látásmód között. Az biztos, hogy miképp Bay-nek a követhetetlen vágástechnika egyfajta védjegye, úgy Scott sem szégyenkezhetett A tűzben edzett férfi bátor stilizációjával:

sárgás-zöld színben úszó Mexikóváros, folyamatosan mozgó kamera, átfedő vágások, flashbackek és flash forwardok jellemzik a képi világot. És még a legnyugodtabb jelenetet is képes a kézikamera túlzott mozgatásával zilálttá változtatni a rendező. Scott gyorsan és laza kézzel játszik a filmes expozíciókkal, záridőkkel, a nagyközelikkel, kellően túlterhelve érzékszerveinket.

Ez nem csak önös érdekeket szolgált: Washington karakterének lelkébe akar belenézni, aki az öngyilkosság határán mozog, de egy utolsó jótettel talán még megváltást nyerhet.

Kriston László Halálugrás előtt – Tony Scott-portré című írásában (I. és II.) elmélkedik a rendező karakterábrázolásáról, és azt írja: „Szinte az összes Tony Scott-opuszban a hőst már-már emberi kapcsolat fűzi egy masinához, rendszerint közlekedési eszközhöz. A fontos szerepet betöltő technikai eszközök között megtalálható a térmegfigyelő számítógépes rendszer, időgép, repülőgép, versenyautó, tengeralattjáró, vonat, metrószerelvény és diszpécser-rendszer. Ember és masinák kapcsolatának ilyen gyakori előfordulása az életműben semmiképpen sem lehet véletlen.” Washington testőre sem hajlandó eszköz nélkül maradni: kedvence a fegyver, legyen szó bármilyen típusról – mindegyiknek kitanult mestere.

Creasy a halál művésze. Most arra készül, hogy megfesse a mesterművét

– hangzik el a film egy pontján, és Creasy valóban válogatott módszerekkel számol le a gyerekrabló maffiával. Az egyik jelenetben például úgy tesz el láb alól egy korrupt zsarut, hogy detonátort helyez a végbelébe – ami nem meglepő mód felrobban néhány perccel később. Scott ezzel is érzékelteti, hogy a megbocsátás keresése – bár a testőr gyakran forgatja a Bibliát a film alatt – nem lehet opció ebben a világban. Scott hősei mindig tehetséges alfahímek, akik mesterei saját szakmájuknak, kockázatvállalók, ám valamilyen érzelmi trauma nyomasztja őket.

Washington figurája is hozza a kötelező toposzokat mint a múltjával megbékélni nem tudó különleges katona, aki a vallásban keresi a menedéket, de szerencsére ezekből az elnyüstölt megoldásokból keveset mutat a rendező. Az egész filmnek jót tett volna fél órával rövidebb játékidő, ugyanis a közel 150 perc kifejezetten soknak érződik még Washington dörmögő hangjából is. Quentin Tarantino ennek ellenére is azt nyilatkozta, ő képes végigsírni Scott filmjét.

Ha azt állítjuk, hogy A tűzben edzett férfi még húsz év után is kiváló film, újat nem mondunk. De elindította Denzel Washingtont egy olyan úton, ami később A védelmező című filmtrilógia felé sodorta, ahol 60 felett vált lassan mozgó akcióhőssé. Míg azokban kevésbé, Scott filmjében nagy hitelességgel töltötte meg fegyverforgató főhősét, és bebetonozta a filmet minden idők legjobb bosszútematikára épülő alkotásai közé, ami egyúttal Tony Scott egyik legszemélyesebb munkája is lett, ismerve az alapműhöz való viszonyát, a film sajátos képi világát, és hogy kedvenc színészére írhatott egy főszerepet.

Hogy mi történt azóta? A rákbetegséggel és depresszióval küzdő Tony Scott 2012-ben öngyilkos lett. Washington azóta is kiemelt színésze Hollywoodnak, akit hetvenhez közeledve is meg-megtalálnak akciószerepek. Dakota Fanning felnőtt, legutóbb pedig egymás oldalán játszottak Washingtonnal A védelmező harmadik részében.

The post Húszéves lett a film, amit Quentin Tarantino is csak bőgve tud végignézni first appeared on 24.hu.