Így vásároltuk meg egész Hollandia legjobb állapotú biciklijét

Miközben a gyerekeinket költöztettük Hollandiába, végig két összetartozó kérdés motoszkált a fejemben:

1. A következő másfél órában is meglesz a fix 200 euró költés?
2. Miért tanul majdnem mindenki pont Hollandiában?

Utóbbi azért, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogy legyenek bármilyen klasszak az iskolái, és őslakói adjanak ki bármilyen viccesen fuldokló torokhangokat, miért választja annyi diák Lettországtól Dél-Koreáig pont ezt a csinos, gazdag, dúsan parkosított, de teljesen egyforma puzzle-elemekből összerakott országot.

Az embernek ugyanis még többnapos ott-tartózkodás után is az az érzése, hogy ha látott Hollandiából 100 négyzetmétert – amibe belelógott 2 egyforma, pöpec kis téglaház, 1 téglafal, 1 téglából épült garázs, 1 függöny nélküli ablak mögött ülő néni, 1 tehén, 1 liba, 6 tölgyfa, 1 műfűvel borított hátsó kert és 1 kis csatornaszakasz –, akkor az egész országot látta.

Aztán eljött az utolsó 48 óra.

Aminek a kezdetén az egyetemet Amszterdamban kezdő Mirinek még nem volt biciklije.

Bár Európa és Ázsia leendő szellemi-gazdasági elitje normális esetben azzal kezdi hollandiai diákéletét, hogy vesz egy hajléktalantól egy lopott biciklit, én más erkölcsi sztenderdek szerint élek, ezért a Facebook Marketplace-en kezdtem bele a lopott biciklik gusztálásába. Korábban sosem használtam a Marketplace-t, ezért kisgyerekként örültem, amikor a kapásból elküldött hat üzenetem egyikére választ kaptam. A 65 euróra tartott, kifogástalan állapotú bringa az Eindhovennel egybeépült Veldhovenben várt ránk, bár ezzel nem mondtam semmit, mert egész Hollandia egyetlen egybeépült település, fele-fele arányban emberekkel és tehenekkel megszórva.

A négyzet alakú, nagyobb játszótér méretű, füves térséget nem csinos téglaépületek, hanem farostlemez-szerű, első látásra is vékony lapokból összetákolt, egyforma faházak vették körbe. Azonnal feltűnt, hogy több házból is hangos zene szól, pedig holland magánházból eddig maximum fúrás vagy flexelés hangjait hallottam. Közben innen is, onnan is fülsüketítő, üveghangú ugatás hallatszott, mintha itt tartották volna a Mudik Világkonferenciáját. A hangeffektus zavarbaejtően olyan volt, mintha némelyik előkertből nem szólisták, hanem komplett kutyakórusok visítanának. Hollandiában persze előfordulnak kutyák, de az olyan drága szórakozás errefelé, hogy annak ellenére sincs rengeteg belőlük, hogy a lakosság jelentős része él kertes házban.

Lassan jöttem rá, hogy túl az ugatáson és a zenén van valami még alapvetőbben szokatlan az egészben. 50 métert sem gurultunk, és meglett, mi annyira furcsa. Késő délelőtt volt, mégis mindenhol otthon voltak a háziak. Pedig a holland vidék közterületei a munkaidő kezdete után normálisan olyan kihaltak, mint a Karmelita kolostor gyóntatófülkéi.

Mire rájöttem erre, már ott is álltunk a megadott cím előtt.

Odabent két dúsan felékszerezett fiatal nő, egy tetoválásait vakargató izmos, atlétás fiatalember és egy szimpatikus biciklironcs fogadott. A roncsot, amit egy hisztérikusan őrjöngő pomerániai törpespiccekkel teli drótketrec elé állítottak ki az udvar közepére, bivalyszarv alakú kormány és több nagy rozsdafolt díszítette. Az ülése le volt törve, a gumijai pedig olyan laposak voltak, mint a pillantások, amiket a két nő vetett rám, ahogy odaléptem a bringához és vádlón a magasba emeltem a nyerget. „Not broken! Perfect state!” – kiáltott fel mindhárom házigazdánk a letört nyereg láttán.

Jól indult a buli, de a háziak dévaj pillantásai miatt érződött, hogy ebben még bőven vannak tartalékok, ezért Borisz nagy hangon mutogatva elkezdte sorolni a bringa hibáit, amire heves „not broken”-ezés és „perfect bike”-ozás volt a válasz. Ha nem jók a gumik, nem visszük el, közölte Borisz. Imola közben a jó rendőrt játszva az egymás hegyén-hátán gomolygó törpespiccekkel teli drótketrecre mutatott, és minden érintettet meglepve azt kérdezte:

„Hogy hívják a kiskutyát?”Mintha egy juhnyájra mutogatott volna, de a házigazda pasi becsülettel elsorolta a neveket. Aztán beszalajtotta az egyik nőt a házba. A nő egy széncinege méretű kiskutyával tért vissza. A kölyök aranyos volt, bár furcsán bágyadtan mozgott, és olyan kifejezéstelen volt a tekintete, mint a frissen Hollandiába érkezett egyetemistáknak.

„Aranyos kutya” – mondta Imola.
„300 euró” – mondta a fickó.
„Köszönöm, nem, Magyarországról jöttünk” – mondta Imola.
„Én meg cigány vagyok” – mondta a faszi.

Borisz erre megkérdezte, hogy van-e pumpájuk. Az egyik nő eltűnt a házban, majd előhozott egy pumpát.

„Fújja fel” – mondta Borisz.
„Asztmás vagyok” – mondta a nő.
Borisz rávigyorgott.
A nő visszavigyorgott.
„Akkor fújja föl maga” – mondta Borisz a fickóra pillantva.
„Én is asztmás vagyok” – válaszolta a fickó pajzán mosollyal, és megfeszítette az izmait. Borisz elröhögte magát és felfújta a kerekeket. Kész csoda, de egyik sem volt lyukas. Ez annyira meglepett minden résztvevőt, hogy újból egymásra nevettünk, és villámalku keretében megállapodtunk 20 euróban.

Egészen aznap délutánig azt képzeltem, hogy ez lesz a legjobb dolog, ami Hollandiában velünk történt.

Művészi szintű alkudozás után művészi szintű művészet

Aztán pár órával később egy egy egészen másfajta eindhoveni ingatlan nagyszobájában bámultam két falra akasztott, összetartozó képet. A jobb oldali festményen egy élet használata alatt kicsit megkopott kávéscsészék voltak láthatók egy vászonterítőn, a bal oldalin hasonló jelenet bontakozott volna ki, de a csészék helyén csak a hiányuk fehér sziluettje volt látható.

„Ezt a képet nem értheti teljesen az, akinek a nagymamája nem addig használta a tárgyait, amíg el nem törtek” – gondoltam magamban. Ez persze ebben a formában egyáltalán nem volt igaz, hiszen ezt a magánházban megrendezett kiállítást egy Hollandiában élő, jól szituált, belga származású művész-tanár szervezte, aki pont értette. A „Thinking About Ukraine” című kiállításon a Birjucsij nevű ukrán képzőművész-kollektíva tagjai állították ki a feldolgozhatatlan háborúra valahogy mégiscsak reflektáló munkáikat.

Az elvarázsolt hangulathoz tartozott, hogy a művek nem múzeumban vagy galériában, hanem egy csinos eindhoveni magánház földszintjén, annak buja növényzettel teli mesés kis kertjében és a kert túlsó végében álló, üvegfalú műteremépületben voltak kiállítva.

Ez a kecskékkel díszített régi vaskályha például a lakóház eredeti berendezésének a része, rajta és felette egy-egy kiállított munkával:

Mi úgy kerültünk ide, hogy élőben is meg akartuk nézni, hogy néz ki a már egy éve az eindhoveni Dizájn Akadémián tanuló fiunk, Borisz első sulin kívüli munkája. Ami a kiállítás plakátjának, nyomtatott brosúrájának, matricájának és weboldalának megtervezése volt.

A tárlat az egyik akadémiai művész-tanár, Griet Menschaert privát projektje volt, az ő házában volt a megnyitó, és ő kérte fel Boriszt a grafikai anyagok megtervezésére.

Menschaert igen lelkes volt, és a megnyitó torokszorító apropója ellenére sokat viccelődött. Amikor elmeséltem neki, hogy a gyerekeink félig-meddig képzőművész közegben nőttek fel, intermédiaművész-díszlettervező anyával, alkalmanként grafikus illusztrátorként fellépő apával és festőművész nagypapával, azonnal eljátszotta, hogy az ő orvos szüleit bezzeg mennyire nem érdekelte soha a művészet, és hogyan értetlenkedtek a munkái láttán, hogy mi ez a hülyeség, majd mentek el inkább gyorsan biciklizni.

A kiállított művek nem meglepő módon annál erősebbek voltak, minél kevésbé direkten reflektáltak a háború véres-brutális jeleneteire. Jurij Koval hiányzó csészéi mélyebbre karcoltak Alina Jakubenko háborús naplójánál, aminek a rajzain hemzsegtek az álcaruhás katonák, és gerjzírszerűen fröcsögött a vér.

A kedvenc fotómon csak egy meggyűrt-kilyuggatott fémlemez volt látható. Az egyik legerősebb munka Menschaert és ukrán iparművész barátnője, Varja Karamuska közös alkotása volt, aminek az egyik része a kettejük háború alatti csetlogjait kézi rajzokon felevenítő napló volt. Ebben az esetben néhány lerajzolt szövegablak tudott olyan erős hatást kelteni, mint egy harctéri riportfotó.

Volt közben olyan kiállító, aki azért nem tudott jelent lenni, mert a fronton volt jelenése.

A kurátorszerepben fellépő belga művész egy dolog miatt volt láthatóan dühös: az volt a terve, hogy a kiállítással párhuzamosan élő beszélgetéseket szervez az alkalomra Hollandiába utazó ukrán művészekkel. De nem akárhol, hanem olyan a környékbeli lakók, átlagemberek lakásában, akik hajlandók beengedni az eseményt a nappalijukba. Menschaert azon dühöngött, hogy micsoda nyárspolgári környéken lakik: összesen két negyedbeli lakó volt hajlandó megnyitni a lakását. „Csak kettő?” – kérdeztem vissza, de más okból álmélkodva. Nem mertem elképzelni, hogy nálunk hányan jelentkeztek volna.

12 órán belül jártunk a cigánytelepen és egy gazdag kertváros titkos kertjében is, vettünk bringát, és egy északra szakadt fügefa árnyékában nézhettük meg a távoli háború okozta sebeket, úgyhogy ideje is volt hazaindulni. És mi jöhet még, ha látogatni is fogjuk a gyerekeket!