Lucia Moholy a fotózás egyik úttörője volt, de sokáig nem látszott ki férje árnyékából
A Bauhausban is komoly, de sokáig elhallgatott szerepe volt. Nem egy 20. századi, híres művész házaspár megítélése változott nagyot az elmúlt évtizedekben, amikor kiderült, a házaspár női tagja nem csak modellt állt és a háztartást vezette. The post Lucia Moholy a fotózás egyik úttörője volt, de sokáig nem látszott ki férje árnyékából first appeared on 24.hu.
Nem egy 20. századi, híres művész házaspár megítélése változott nagyot az elmúlt évtizedekben, amikor kiderült, hogy a házaspár női tagja nem csak modellt állt a neves férjének vagy a háztartást vezette, hanem ő maga is jelentősen hozzájárult férje hírnevéhez, esetleg ő maga jelentős alkotó a saját jogán is. Hasonló történt Moholy-Nagy László és első felesége, Lucia esetében is az elmúlt évtizedekben.
Nők az ünnepelt férfiak árnyékában
Kettejük közül a magyar származású, de művészetében külföldön kiteljesedő festő, fotográfus, formatervező Moholy-Nagy László az, aki életében megkapta a megfelelő elismerést, és az életrajzok megemlítették ugyan fényképész feleségét, Luciát is, utóbbit sokáig csak valamiféle szürke eminenciásként állították be zseniális férje mellett. Idővel azonban kiderült, Lucia hozzájárulása sokkal komolyabb a Moholy-Nagy életműhöz, mint azt korábban hitték: nemcsak hogy évekig gyakorlatilag az ő keresetéből éltek mindketten, de a korai években közösen alkottak, sőt, az ő alkotásai közül is sokat Moholy-Nagy nevéhez kötöttek, később pedig hosszú éveken át harcolt azért, hogy visszaszerezze a fotóit, és elismerést kapjon a saját jogán.
Csak az utolsó éveiben jutott oda, hogy fényképészi munkásságából saját kiállításai legyenek, ő maga pedig igazán csak a halála után kapta meg a neki kijáró elismerést. Ma már Lucia Moholyt fotósként, a fényképészet történetírójaként és a Bauhaus történetének dokumentaristájaként is elismerik, életművéből legutóbb a prágai Kunsthalléban rendeztek kiállítást: az első átfogó, retrospektív Moholy-tárlatot tehát stílszerűen a szülővárosa hozta tető alá, jövő februártól pedig a winterthuri Fotostiftung Schweizban lesz majd látható a kiállítás.
Ez a dinamika jó pár más példából ismerős lehet: Frida Kahlo életében férje, Diego Rivera árnyékában maradt, aki Mexikó ünnepelt művésze volt, Kahlóból csak évtizedekkel halála után lett ikonikus festő. Jackson Pollock és Vaszilij Kandinszkij egyaránt közismert művészek, akiket a festészet legnagyobbjai között szokás számon tartani, míg a velük élő nők sokáig az árnyékukban maradtak. Ma viszont már Pollockhoz hasonló jelentőségű művésznek tartják feleségét, Lee Krasnert, akit férje haláláig inkább csak a múzsájának tekintettek, aki mellesleg festegetett is. Kandinszkij élettársa, Gabriele Münter ugyan szintén hasonlóan tagja volt a Der Blaue Reiter expresszionista művészcsoportnak, mégis sokáig csak Kandinszkij szeretőjeként emlegették, miközben mostanra már a saját jogán is megilleti az elismerés.
Gyakran maguk a neves művészek is tettek róla, hogy az életükben fontos szerepet játszó nők maradjanak csak meg a „múzsa” szerepkörben, az alkotást pedig hagyják a férfiakra. Ismertettük már korábban a tavaly elhunyt Françoise Gilot életútját, aki nemcsak, hogy faképnél merészelte hagyni tekintélyes szeretőjét, Pablo Picassót, de alkotóként is megpróbált érvényesülni, amit a bosszúszomjas Picasso minden eszközzel igyekezett megakadályozni, és egy ideig ez sikerült is neki. Gilot aztán élete utolsó évtizedeire elismert festő lett, és hasonló a helyzet „elődjével”, Dora Maarral, akire ma már nem lábjegyzetként tekintenek Picasso életében, hanem a szürrealista fotóművészet jelentős alkotójaként is elismerik.
Tolmács, szerkesztő, fotós
Ebbe a sorba illeszkedik Lucia Moholy, aki Lucia Schulzként született Prágában 1894-ben, egy németül beszélő zsidó családban. Az egyetemen filozófiát és irodalmat tanult, majd Németországban újságíróként és szerkesztőként dolgozott, de a fotográfia iránti érdeklődése is hamar előtérbe került. 1920-ban ismerkedett meg a nála egy évvel fiatalabb, akkor még ismeretlen magyar képzőművésszel, a nem sokkal korábban Berlinbe költöző Moholy-Nagy Lászlóval, akivel egy évvel később összeházasodtak. Moholy-Nagy ekkor még nem beszélt jól németül, ezért magától értetődően felesége (aki megtanult valamennyire magyarul) lett a tolmácsa, és írott szövegeit is ő szerkesztette (ahogy erre Moholy jó barátnője és időnkénti modellje, Edith Tschichold is emlékezett később), sőt, az első években neki volt csak munkája és állandó fizetése kettejük közül.
Bár ekkoriban az alkotói munka is közös volt, már ekkor csak Moholy-Nagy Lászlót tüntették fel szerzőként, legyen szó a De Stijl folyóiratban megjelent nagy hatású esszéjükről (Production – Reproduction), vagy a Festészet, fényképészet, film című könyvről. Dolgozott továbbá férje fotóin, és még a fotogram nevű eljárással is – fényképezőgép nélkül, fényérzékeny papírra készített képek – közösen kísérleteztek, de az így született műveket is csak férjének tulajdonították akkor. Ez a motívum aztán Lucia Moholy egész életét végigkísérte, és egyáltalán nem csak a férjével való viszonyában.
Miután Moholy-Nagy 1923-ban, Weimarban tanári állást kapott a Bauhaus-iskolában, a vele tartó felesége volt a Bauhaus legképzettebb fotósa, ezért Moholy dokumentálta a Bauhaus építészetének külső és belső tereit, valamint a weimari és dessaui létesítményeket, sőt, a diákokat és a tanárokat is. Az ő Bauhaus-fotói segítettek az iskola identitásának és imázsának kialakításában, ezekért azonban semmilyen kreditet vagy elismerést nem kapott, melynek később lett igazán szerepe.
Addigra a Moholy-Nagy házaspár útjai már különváltak, és miután Lucia (aki a Moholy nevet megtartotta) új élettársát, a kommunista politikus Theodor Neubauert a náci hatalomátvételt követően elhurcolták a közös lakásukból, Moholy elmenekült Berlinből, és Londonban telepedett le. Meneküléskor hátrahagyta a negatívjait, és évekig abban a hitben volt, hogy azok örökre elvesztek, amikor döbbenten értesült róla, hogy a Bauhaus alapítója, Walter Gropius jó párat közzétett egy New York-i Bauhaus-kiállításon, anélkül, hogy Moholy nevét bárhol feltüntette volna. Sőt, mivel a Bauhausban sem hivatalos címmel, sem elismeréssel nem rendelkezett, nem tudta bizonyítani a megfelelő fotográfiai szakértelmét, ezért az Egyesült Államok elutasította a vízumkérelmét, amikor 1940-ben volt férje állást ajánlott neki Chicagóban, a School of Designban. Moholy Londonban maradt, és csak a jó szerencse mentette meg az életét, amikor nem sokkal később lebombázták a műtermét.
Harc a Bauhaus-negatívokért
Moholynak csaknem két évtizedbe telt, mire 1957-ben a negatívok egy részét ügyvédi segítséggel visszaszerezte Gropiustól, aki addig folyamatosan a sajátjaiként használta őket, miközben Moholy rendszeresen anyagi problémákkal küzdött, és ezek a negatívok az anyagi biztonságot jelenthették volna neki. Pedig nagyon változatos munkái voltak: dolgozott portréfotósként, a mikrofilmes technikát tökéletesítve vett részt különféle (gyakran titkos) dokumentumok archiválásában, majd a háború után az UNESCO-nak is Törökországban és a Közel-Keleten. Sőt, megjelent egy angol nyelvű könyve is, mely a fotográfia történetének első száz évét dolgozta fel.
Az 1980-as években aztán Moholy írt egy cikket, amelyben végre nyilvánosan beszélt ellopott negatívjairól, bár Gropiust név szerint nem keverte bele, és a folyamatot „megrázó élményként” jellemezte. Ma a Bauhaus-archívumban az 560 negatívból 230 van meg, és Moholy saját kártyakatalógusa szerint 330 negatív még mindig hiányzik. Mindez azért is ironikus, mert az iskolát példaértékűnek tartották a nemek közötti egyenlőség progresszívebb megközelítése miatt, és ez a felfogás is hozzájárult ahhoz, hogy a nácik betiltották az iskolát (manapság pedig a szélsőjobboldali AfD is támadja az építészeti örökségét). Valójában azonban sok női tagja mégis észrevétlen maradt az iskola rövid fennállása alatt, a női hallgatókat pedig gyakran olyan területekre irányították, mint a szövés vagy a kerámia, amelyeket akkoriban kevésbé tekintettek „magas művészetnek”, mint például a festészetet vagy az építészetet.
Ennek következtében a női alkotók, mint Gunta Stölzl, Anni Albers és maga Lucia Moholy is többnyire kevés elismerést kaptak munkájukért, vagy maximum a férfi kollégák mellett említették őket. Csak az utóbbi évtizedekben kezdték újra felfedezni és értékelni a Bauhaus női művészeinek és alkotóinak hozzájárulását. Ez az újrafelfedezés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Bauhaus öröksége ma már a nők alkotásait is méltó helyükre emeli a művészettörténetben.
Szerteágazó életmű
Lucia Moholy élete utolsó harminc évét Zürichben töltötte, ahol a helyi művészeti élet központi alakja lett: fokozatosan elismerték alkotói jelentőségét, és ott írta meg könyvét a Moholy-Nagy Lászlóval közös alkotói tevékenységükről is. Ekkor már kiállítások is bemutatták a munkásságát, ám mivel az rendkívül szerteágazó volt (itt látható magyarul egy bővebb válogatás), mostanáig nem készült a teljes spektrumot lefedő kiállítás.
Nem beszéltünk még az útifotóiról. A háború előtti Jugoszláviától kezdve Törökországon át a Közel-Keletig számos utazását dokumentálta, és ugyanúgy készített portrékat a Bauhaushoz kötődő művészekről, mint a londoni arisztokráciáról.
Lucia Moholy életútja azonban nem elválasztható Moholy-Nagy Lászlótól és a Bauhaustól: sokat tett azért, hogy ma kiemelkedő egyéniségként, illetve mozgalomként tekintünk rájuk. Ez természetesen semmit nem von le Moholy-Nagy vagy a Bauhaus-alapító Gropius munkásságának értékéből, de attól sem lesz rosszabb senkinek, ha ma már Lucia Moholy is megkapja az őt illető elismerést.
The post Lucia Moholy a fotózás egyik úttörője volt, de sokáig nem látszott ki férje árnyékából first appeared on 24.hu.
