Merre tovább, Amerika? Három lehetséges forgatókönyv a második Trump-érára

Moszkva-Washington-Peking tengely épül? Oroszország szabad kezet kap Európában, hogy rendet vágjon a liberálisok között, ahogy 1849-ben is tette? Az USA távolodik Európától, de egy Kína elleni háborúban számít a NATO-szövetségesekre? Néhány forgatókönyv arra nézve, milyen logika szerint mozdulhat el az amerikai külpolitika Trump alatt.

Nehéz rálátni, hogy milyen stratégia áll a Trump-adminisztráció eddigi külpolitikai lépései mögött. Trump ugyanis az elmúlt hónapban több szövetségesét is fenyegette, nyilvánosan veszett össze külföldi vezetőkkel, radikális lépéseket ígért, amiktől aztán visszalépett, és egymásnak ellentmondó nyilatkozatok sorát tette.

Sokan beszélnek az eddigi világrend végéről, az amerikai szerepvállalás átalakulásáról. De mi lehet Trumpék elgondolása (Van egyáltalán ilyen?) az Egyesült Államok jövőbeli szerepéről a nemzetközi politikában?

Az eddigi lépések és a kontextus alapján három variáció is elképzelhető arról, milyen logika szerint szerveződhet az új amerikai külpolitika; ezek a következő címszavakkal írhatók le: ráfordulás Kínára; nemzetközi elszigetelődés, a globális hatalmi szerep feladása; vagy egy globális ideológiai kereszteshadjárat indítása. Az, hogy melyik stratégia valósul meg, kulcskérdés az egész világ, elsősorban Európa, Ukrajna és Oroszország, de Kína, Tajvan és a kelet-ázsiai térség számára is.

Európa szempontjából az első verzió is fájdalmas, mert azt jelenti, hogy többet kell költenie saját védelmére, de gyakorlatilag fennmaradna a transzatlanti szövetség – ez nagyjából megegyezik azzal, amit a nyilvánosságban is hirdetnek a Trump körüli külpolitikai tervezők. A harmadik verzió ezzel szemben egyenesen azt jelentené, hogy a Trump-adminisztráció az amerikai belpolitika ideológiai harcát exportálná globálisan, amiben az orosz diktatúrát szövetségesként látja az európai demokráciákkal szemben.

Első forgatókönyv: Kína a célkeresztben

Évtizedes közhely, hogy az Egyesült Államok szeretné csökkenteni részvételét a közel-keleti és európai biztonsági rendszer fenntartásában, hogy a stratégiailag sokkal fontosabb csendes-óceáni térségre, azaz Kínára összpontosíthasson. A „Pivot to Asia” (fordulat Ázsia felé) politikája már Obama elnöksége óta meghatározó, a következő két elnökség (Trump első és Biden elnöksége) stratégiája is ennek a szemléletnek a jegyében zajlott.

A „Pivot to Asia” elképzelés szerint az Egyesült Államok első számú geopolitikai riválisa a Kínai Népköztársaság. Kína gazdasági ereje az amerikaiakéval vetekszik, és az utóbbi évtizedben hatalmas összegeket költött hadserege fejlesztésére, azaz láthatóan bejelentkezett egy katonai nagyhatalom szerepére is. Amerikai szempontból különösen a kínai flottaprogram aggasztó: az Egyesült Államok világhatalmi státuszát az adja, hogy földrajzi elhelyezkedése és hatalmas flottája segítségével gyakorlatilag uralja a világ óceánjait. Kína – amely mostanra három repülőgép-hordozóval és a US Navy-nél több kisebb hajóval rendelkezik – ezt a hegemóniát hívja ki.

Kínai hadihajók hadgyakorlaton a Tajvan-szorosban. Forrás:x.com/NavyLookout

Itt jut kulcsszerephez Tajvan, amelyet nemcsak a közös nyelv és történelem miatt akar megszerezni a kommunista Kína. Tajvan és más amerikai szövetségesek (Japán, Ausztrália, Fülöp-szigetek) egyfajta tengeri láncot alkotnak, elzárva Kínát a Csendes-óceántól.

Tajvan elfoglalásával Kína ezt a láncot áttörné, kijutva a Csendes-óceánra, véget vetve az ottani amerikai dominanciának.

Leegyszerűsítve, a „Pivot to Asia” stratégia szerint a következő nagy háború kockázata a kelet-ázsiai térségben a legnagyobb, az amerikai erőforrásokra ott van szükség, éppen ezért baj, ha az európai országok az amerikaiaktól várják, hogy védjék meg őket az orosz fenyegetésektől. Ez magyarázza, miért próbálják ciklusokat óta az amerikaiak rávenni a NATO-szövetségeseket katonai kiadásaik növelésére.

Ha Trumpék ezt a stratégiát fokozzák, akkor az Ukrajna, Oroszország és Európa körüli vagdalkozás tulajdonképpen működik, hiszen több jel is arra mutat, hogy az európai országok elkezdték komolyan venni a fegyverkezést.

Kína ellen még jól jön Európa

Még tavaly írtunk arról a háttéranyagról, amelyet a Trump elnökségét előkészítő agytröszt, az America First Policy Institute (AFPI) készített. A háttéranyag szerint a következő éveket egy Kína elleni hidegháború határozza meg – az anyag ezért is az ukrajnai háború gyors befagyasztását reméli, hogy a felszabaduló erőforrásokat keletre lehessen csoportosítani. Az erősen Kína-ellenes Marco Rubio amerikai külügyminiszter nyilatkozatai, a kínai hajókat fogadó kikötők ellen tervezett szankciók és a Panama-csatornával kapcsolatos nyomásgyakorlás beleillik ebbe a stratégiába.

Amennyiben ez a forgatókönyv valósul meg, a transzatlanti szövetség voltaképpen fennmarad, hiszen az Egyesült Államoknak szüksége van arra a diplomáciai és gazdasági nyomásra, amellyel az európai államok eltántoríthatják Kínát egy tajvani agressziótól.

Milyen jelei lehetnek annak, hogy ez a forgatókönyv valósul meg?

Érdemes elsősorban a Kínával kapcsolatos lépéseket, nyilatkozatokat figyelni,

például az olyan lépéseket, mint a Tajvannak és a Fülöp-szigeteknek nyújtott, korábban a többi külföldi segéllyel együtt befagyasztott támogatás újraindítása.

Árulkodó jel lehet az is, ha az Egyesült Államok a kínai gazdaság gyengítését célzó lépéseket tesz, ennek része lehet az is, hogy nyomást gyakorolnak Európára a kínai gazdasági befolyás csökkentéséért. Érdemes figyelni azokat a híreket is, amik az USA csendes-óceáni biztonsági rendszeréről, az AUKUS-ról szólnak – erről egyelőre annyit tudtunk meg, hogy Trump nem tudja, mi az.

Az AFPI-féle stratégiában is feltűnő volt, hogy nem szerepelt semmilyen konkrét megoldási javaslat az ukrajnai háború lezárására azon kívül, hogy Oroszország „kint tartására” többet kell költenie az európaiaknak. A kínai forgatókönyvbe az ukrajnai háború gyors befagyasztására tett kísérlet illene bele. A jövőben a térség az európai NATO-tagállamok problémája lenne, és az Egyesült Államok támogatná, hogy az újrafegyverkező Európa legyen az ellensúly Oroszországgal szemben – annak aligha van realitása, hogy Moszkvát megnyerjék szövetségesnek Kína ellen, az amerikai-orosz viszonyban inkább olyan détente képzelhető el, ami például az iráni-amerikai kapcsolatokat jellemezte Obama elnöksége alatt.

Második forgatókönyv: az amerikai „merjünk kicsik lenni”

„Tegyük újra naggyá Amerikát”, szól Trump szlogenje. De mikor is volt Amerika nagy? Trump szerint utoljára 1896-ban. Trump fixációja az úgynevezett aranyozott kor elnökeivel, elsősorban William McKinleyvel kapcsolatban közismert.

Az 1870-es és ’90-es évek közti időszak ellentmondásos korszaka volt az amerikai történelemnek. A gazdaságot az iparosítás, alacsony adók és a jóléti intézmények szinte teljes hiánya jellemezte. Az időszakban ugrásszerűen nőtt az amerikai gazdaság, ám ennek ára a hatalmasra nyíló vagyoni különbségek, a szegények teljes anyagi kiszolgáltatottsága lett, a piac szabályozatlansága pedig az üzleti trösztök és monopóliumok kialakulásához vezetett.

William McKinley, az aranyozott kor ikonikus elnöke

A korszakra szintén jellemzőek voltak az importvámok, amik egyrészt bevételt biztosítottak az államnak (ezt persze a hazai fogyasztók fizettek), másrészt arra szolgáltak, hogy piaci előnyhöz juttassák a hazai iparcégeket.

Nem globális, csak regionális hatalom

Az aranyozott kor Amerikájának külpolitikája szintén nehezen összehasonlítható a modern koréval. Az Egyesült Államok ekkor még nem volt globális nagyhatalom, külpolitikáját elsősorban az elszigetelődés jellemezte, különösen az Európában zajló konfliktusoktól, egyenlő távolságot tartva az egyes országoktól. Eközben az Egyesült Államok az amerikai kontinenst saját érdekszférájaként kezelte, és területét is gyarapította, megszerezve Hawaiit és Alaszkát, majd – már az említett McKinley idején – háborút vívott Spanyolországgal Kubáért és a Fülöp-szigetekért.

Trump eddigi politikájában nem nehéz felismerni az aranyozott kor jegyeit, különösen a gazdaságpolitikában, az egymás után kivetett büntetővámokban,

olyannyira, hogy sokszor maga Trump is hivatkozik a „vámkirályként” emlegetett McKinley-re, mint példaképre.

De szintén a múltat idézik Trump látszólagos területi ambíciói, különösen a Panama-csatorna visszaszerzésének, illetve Grönland megszerzésének vágya (ahol egyelőre a Trumpra jellemző módon a szavakat nem követte tett).

Milyen jelei és következményei lennének, ha Trump ehhez a politikához tér vissza? Amerika ismételt elszigetelődése a transzatlanti szövetség és a NATO végét jelentené, amikor is az Egyesült Államok visszavonul a saját kontinensére, és csak gazdasági kapcsolatokat tart fent korábbi partnereivel, az európai-orosz szembenállásban pedig egyfajta semleges álláspontot foglal el.

Leegyszerűsítve: az Egyesült Államok egyfajta regionális hatalmi szerepbe vonul vissza, a globális politikát pedig üzleti vállalkozásként kezeli, ahol kész boltolni például Oroszországgal és Kínával is, ha a gazdasági elit úgy tartja kedvezőnek.

Árulkodó jele lesz, hogy erre tartunk, ha az Egyesült Államok elkezdi csökkenteni katonai kiadásait, miközben gazdasági üzleteket kezd szövögetni a rivális hatalmakkal, például Kínával is. Egy ilyen váltás azt is jelentheti, hogy Kína szabad kezet kap Ázsiában. Tajvan különállását egy ilyen Amerika aligha lenne kész garantálni, ehelyett előfordulhat, hogy egy Kínával való üzletkötés keretében gyakorlatilag eladják Pekingnek a jogot a sziget megszállására.

Egy ilyen forgatókönyv esetén tulajdonképpen megvalósulna az a multipoláris világrend, amit például az Orbán-kormány is ideálisnak tart.

Kína nemzetközi szerepe tovább nőne. Európa jövője pedig bizonytalanná válik, az Egyesült Államok kivonulása vákuumot hagyna maga után a biztonsági térben, amit Kína, Oroszország és a nyugat-európai államok (akár egy újonnan formálódó katonai szövetséggel) is megpróbálnának betölteni.

Harmadik forgatókönyv: a forradalom exportja

Bár az Egyesült Államok globális nagyhatalom, az amerikai emberek különösebben nem fogékonyak a nemzetközi politikára, a társadalom ma kifejezetten bezárkózó. Sokatmondó, hogy az amerikaiak alig több mint fele rendelkezik útlevéllel. 2024-ben a külpolitikát az amerikai szavazók kevesebb, mint 20 százaléka nevezte meg az őt legjobban érdeklő első három ügy között.

Az amerikai belpolitikát a két nagy tömb (republikánusok és demokraták, vagy másképp liberálisok és konzervatív-populisták) szembenállása határozza meg. Ez a megosztottság mostanra túlmutat a politikán, azaz már nemcsak arról szól, hogy két párt támogatói nem értenek egyet abban, milyen policyk szolgálnák a nemzet érdekeit, hanem egyfajta széleskörű ideológiai, kulturális, már a törzsiséget közelítő tömbösödést jelent.

A politika innen kezdve versenysport, ahol az egyetlen cél a másik törzs legyőzése, és a „liberálisok” elleni kultúrharc megvívása

– a Republikánus Párt ezt a logikát egészen magáévá tette, és a Trump-féle szárny felemelkedése feltette a pontot az i-re.

Miért ne lehetne tehát ugyanez a logika uralkodó a külkapcsolatokban is? Nem az a lényeg, hogy erősebb lesz-e Amerika, hanem hogy visítsanak a szójalattés, szivárványzászlós-profilképű nagyvárosi libsik – ismerős recept nálunk is.

Ebben az esetben az amerikai külpolitika a hazai ideológiai-törzsi politika kiterjesztését jelentené a világ többi részére: a külpolitikát már nem az Egyesült Államok nemzeti érdekei határoznák meg, hanem ideológiai megfontolások. Amerika nagyhatalmi státusza akár fel is áldozható, ha az hozzájárul a progresszív ideológia elleni harchoz.

Amikor 1849-ben az oroszok felszabadították Magyarországot

További aggasztó jel, hogy Trump farvizén a Republikánus pártban befolyást szereztek olyan, főleg a szilícium-völgyi tech-szubkultúrákból származó radikálisok, akik saját forradalmi elképzeléseik megvalósítását remélik az új adminisztrációjától.

„Trumpnak szabad kezet kellene adnia Oroszországnak nemcsak az orosz nyelvű területeken, hanem egészen a La Manche-csatornáig. A trumpista külpolitika célja Európában az amerikai befolyás kivonása Európából. Ez garantálja a liberalizmus vereségét a kontinensen. Oroszország legyőzte a forradalmi diktátort, Bonapartét. A kozák lovak patái csattogtak Párizs macskakövén. Oroszország megalapította a Szent Szövetséget és lehorgonyozta a Három Császár Szövetségét, amely a legfeketébb színű európai reakciónak szentelte magát. Az orosz csapatok leverték az 1848-as forradalmat, és felszabadították Magyarországot a liberális zsarnokság alól. Most Oroszország sorsa, hogy ismét helyreállítsa a rendet Európában”

– ez az idézet, ami a magyar történelem egyik leggyászosabb eseményét örvendetesnek nevezi, egy Magyarországon alig ismert gondolkodó (szakmája szerint informatikus), Curtis Yarvin egyik esszéjéből származik.

Curtis Yarvin, forrás: New York Times Podcasts képernyőkép

Yarvin leginkább úgy írható le, mint Alekszander Dugin orosz újfasiszta filozófus amerikai megfelelője. Dugin befolyását a nyugati kommentárok hajlamosak felülbecsülni: erős túlzás, hogy ő lenne a putyini rendszer főideológusa, de tény, hogy írásait előszeretettel forgatják az orosz katonai és külpolitikai vezetésen belül.

Duginhoz hasonlóan Yarvin sem visel semmilyen hivatalos tisztséget, befolyása azonban felismerhető az új Trump-adminisztrációban. Pozitívan nyilatkozott róla JD Vance alelnök, valamint Michael Anton, a külügyminisztérium politikai tervezésért felelős igazgatója is, sőt, 2025 januárjában Yarvin személyesen is részt vett Trump beiktatási gáláján Washingtonban.

Yarvin tanítványának vallja magát Peter Thiel, az amerikai kormánnyal több szerződést is kötött tech-milliárdos, aki egyébként JD Vance kampányát is finanszírozta.

A magát a „neoreakciósként” jellemző Yarvin gondolatiságában is közel áll Duginhoz: a demokrácia és a modernitás felszámolását hirdeti, egyes rasszok alacsonyabb rendűségéről értekezik, és ideálisnak egy olyan egyszemélyi uralmat tart, ami egyfajta keveréke a királyságnak és egy nagyvállalatnak, lehetőleg a nitzsche-i übermenschként elképzelt tech-vállalkozók vezetése alatt.

Írásaiban magának sokszor ellentmond, de állandó elem a szerinte liberális-progresszív világrend („a Katedrális”) elleni gyűlölet, amelyet egy globális, forradalmi változással kellene elsöpörni – ez lenne szerinte ideális esetben Trump feladata, amiben szövetségesei lehetnének más autoriter államok.

Amennyiben az amerikai külpolitikában ez az ideologikus szemlélet veszi át a hatalmat, az beláthatatlan következményekkel járna. Legközelebbi történelmi előképe a bolsevik forradalom lenne, mivel azt jelentené, hogy egy nagyhatalomban egy ideológiai megszállottság alatt álló vezetés a saját forradalmát próbálja exportálni.

Az Egyesült Államok eddigi szövetségesei, Európa és Kanada kormányai ebből szemszögből jóval közelebb állnak a legyőzendő liberális-demokrata ellenséghez.

Nem úgy az orosz vagy akár a kínai diktatúra, amelyek – legalábbis a washingtoni és szilícium-völgyi buborékból nézve – ideális szövetségesek,

hiszen Putyin is szeret templomokban fényképezkedni és üldözni az LMBTQ-mozgalmat, és Hszi Csin-ping erősember-imidzse és a kínai propaganda rendpárti, nacionalista hangvétele is szimpatikusabb, mint például az EU szólamai a toleranciáról és egyenlőségről.

Milyen jelei lennének egy ilyen fordulatnak? Érdemes felidézni JD Vance németországi szereplését, aki először a müncheni biztonsági konferencián arról beszélt, hogy Európának az orosz fenyegetés helyett inkább a bevándorlás miatt kellene aggódni, majd az AFD mellett kampányolt; vagy Elon Musk és DOGE nevű hivatalának tevékenységét (ahol szintén felbukkantak szélsőjobboldali nézeteket valló, a szilícium-völgyi tech-világban szocializálódott figurák).

A Musk által irányított tömeges kirúgások emlékeztetnek Curtis Yarvin hasonló javaslatára, amely szerint a neoreakciós fordulat első lépése az amerikai szövetségi állam leépítése kellene hogy legyen. A nemzeti érdek szempontjából szintén értelmezhetetlen, de ideológiai szempontból logikus lépés a USAID – az amerikai nemzetközi soft power fontos eszköze – leállítása is. További hasonló lépések, például az európai szélsőjobboldali pártok vagy média támogatása, és a belpolitikában tett új autoriter lépések arra utalnának, hogy valóban egy ideológiai megszállottság irányítja az amerikai külpolitikát.

Vízválasztó lehet az is, milyen választ ad Amerika arra, hogy az amerikai fegyverszállítások elapadásával az európai országok átveszik Ukrajna katonai támogatását.

Ukrajna ügyében republikánusok szélsőjobboldala már teljesen magáévá tette az orosz propaganda állításait, a háborúra úgy tekint, mint olyan kérdésre, ahol ellenkező oldalon (Oroszországén) állnak a Demokrata Párttal. Ha az első forgatókönyvet (kínai fordulat) követi az amerikai külpolitika, abból a szempontból jó hír, hogy Európa átvállalja saját biztonsága garantálását. Ha viszont az amerikaiak ezt a támogatást igyekeznének megfúrni, az jól mutatná, hogy az oroszbarát szélsőjobb átvette a hatalmat a külpolitika felett.

Ilyen esetben Európa rendkívül nehéz helyzetbe kerülne. Ukrajna, és tágabb értelemben egész Kelet-Európa tekintetében Washington az orosz követelések mellé állna, és Oroszországgal közösen próbálná destabilizálni a kontinenst.

Kulcskérdés, ki lobbizik a legjobban

A fent leírt három forgatókönyv nem kizárólagos: nem mondható ki, hogy Amerika egy hármas útelágazódásnál, áll, és mindenképpen a három irány egyikén indul el. Trump fejében csaknem biztos, hogy nincs semmiféle mesterterv, és az adminisztráció tagjai, támogatói egymásnak ellentmondó célokat képviselnek.

Pontosabb azt mondani, hogy a Trump-kormányzatot különböző érdek- és ideológiai csoportok próbálják húzni e három irány egyikébe, és az amerikai kormány ebben a háromszögben mozog. Hogy éppen melyik irányba mozdul el, az azon múlik, éppen kivel beszélt utoljára az elnök, hogy kik épp hogyan helyezkednek  Washingtonban – beleértve amerikai politikusokat, üzletembereket és külföldi vezetőket is.

Zubor Zalán

Címlapkép: Átlátszó montázs

Source