Mit ér a Michelin-csillag, ha közben mindent felégetünk magunk körül?

Tavaly nyáron nemes egyszerűséggel „a legjobb most futó sorozat”-nak neveztük A mackó (The Bear) című FX-sorozatot, mely nálunk a Disney+-on látható. Ez nem volt különösebben karakán vagy bátor kijelentés, hiszen a nemzetközi kritika is szuperlatívuszokban beszélt Christopher Storer sorozatáról, és ez a széleskörű elismertség aztán díjakban is megmutatkozott. A chicagói étterem nehézségeit bemutató történet sokkal mélyebbre fúrt le, mint azt az alapsztoriból feltételezhetnénk, és ugyan a sorozatot valamiért konokul vígjátéknak sorolják be (az Emmy-díjkiosztón is ebben a kategóriában nevezik kezdettől fogva), ne legyen kétségünk afelől, hogy A mackó valódi, nehézsúlyú dráma, mely a valódi életet próbálja visszatükrözni a maga tökéletlenségében és tragikusságában, és ez az első két évadban sikerült is neki.

A sorozat főhőse ugyan Carmy Berzatto, aki hazatér a fine dining világából Chicagóba, hogy átvegye a családi szendvicsezőt, melyet elismert, Michelin-csillagos étteremmé szeretne alakítani, de A mackó jóval több Carmy sztorijánál. A The Bear nevű étterem sorsával párhuzamosan tárult fel előttünk egy diszfunkcionális család története, illetve Carmy kollégáinak személyes háttérsztorijai, és az első két évad után még a mellékszereplőkről is úgy érezhettük, személyes ismerőseink, akiknek érdekeltek vagyunk a sorsában. Ennél többet sorozat nem igazán remélhet, mindez pedig azért is volt különleges, mert A mackót egyáltalán nem könnyű nézni – nemcsak a kézikamerás, függetlenfilmes stílusa miatt, de a ritmusa is lassabb egy mai drámasorozaténál, és Storer láthatóan sokban hasonlít főhőséhez abban, hogy nem hajlandó kompromisszumokra.

Ez különösen ebben az új évadban lett szembetűnő: rögtön a montázsszerű első résszel alaposan próbára teszi a nézőit, és ugyan a többi epizód már messze nem ennyire kísérleti jellegű, de ettől még az egész évadot végigkíséri ez a helyenként öncélúnak tűnő attitűd, melyben maga a cselekmény másodlagos lesz, és inkább pszichológiai mélyfúrásokat végez a sorozat. Az a bizonyos első rész kifejezetten frusztráló, ahogy azt várnánk, hogy oké, ez csak valami bevezetőféleség, de mindjárt rendesen is elkezdődik az epizód, ám Storer nem adja meg nekünk ezt az örömöt: képek villannak fel Carmy múltjából, teljesen véletlen sorrendben, nincsenek rendes párbeszédek, csak Trent Reznor és Atticus Ross baljóslatú, elidegenítő hatású filmzenéje szól végig, és ezt szakítja meg pillanatokra egy-egy mondat. Bár a történet és Carmy megértése szempontjából nagyon fontos, amit látunk, mégis érthetően megosztotta ez a rész a nézőket, hiszen gyakorlatilag a sorozat indulása előtt történteket remixeli néhány újabb fejleménnyel, és gyakorlatilag csak flashbackek sorozata egy teljes epizódon keresztül.

A többi epizód hagyományosabb szerkezetet követ, bár ott is gyakran előfordulnak váratlan megoldások, de ezekben már halad a sztori előre, még ha a megszokottnál lassabb tempóban és gyakori megszakításokkal is.

Mégis, most először érezhetjük egy-egy résznél unalmasnak A mackót: kicsit sok az ismétlődő elem, túl sok szálat próbál kézben tartani a sorozat, miközben a fontosabb szereplők néha háttérbe szorulnak.

Carmy (Jeremy Allen White) önsorsrontó viselkedése pedig szintén nem újdonság, ebben az évadban ráadásul mintha ő is kicsit elhalványulna és kizárólag a régi traumáival viaskodna csak a konyhában. A mindig szórakoztató Richie (Ebon Moss-Bachrach) kivételével a többiekből is kevesebbet látunk: Sidney (Ayo Edebiri) magába fojtja a problémáit, és nincs annyira központi szerepe, mint eddig, az anyját elveszítő mestercukrászt, Marcust (Lionel Boyce) is mintha kizárólag a gyász határozná meg ebben az évadban, és Tina (Liza Colón-Zayas) is elveszne a nagy zűrzavarban, ha nem kapott volna egy teljes saját epizódot.

Cserébe sokkal többet láthatjuk a Fak tesókat (Matty Matheson és Ricky Staffieri), akik a korábbiaknál is egyértelműbben felelnek a humorért, és bár tényleg szórakoztató ez a csetlés-botlás, egy kicsit az lehet az érzésünk, hogy a többiek rovására kapnak több időt, és egy idő után repetitívvé, sőt, időhúzóvá válik az idétlenkedésük. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy az alkotók nemcsak ezt, de már a következő évadot is felvették, akkor meg azt is gondolhatjuk, hogy ez az évad inkább csak megágyaz a következőnek, és az igazi fordulatokra majd abban számíthatunk. Hogy így lesz-e, azt persze nem tudhatjuk, de ebben az évadban kicsit egy helyben járt A mackó, és joggal érezhettük fókuszálatlanabbnak és esetlegesebbnek a szokottnál.

Csak hát ilyenkor jön ki, hogy milyen biztos alapokra építkezik egy adott sorozat, mert mindezek ellenére A mackó még mindig kiemelkedik a kínálatból. Storer figurái élnek, és a többségüket még akkor is néznénk, ha éppen nem ordítoznának egymással a konyhában vagy egyéb hasonló módon szabotálnák a saját életüket, így pedig pláne. A már említett 6. rész, amely azt mutatja be, hogyan került Tina az étterembe, ott van a sorozat eddigi legerősebb epizódjai között (egyébként Ayo Edebiri rendezte, aki ebben White-hoz hasonlóan nem is tűnik fel), és külön emeli a fényét, hogy Tina férjét az a David Zayas alakítja, aki a valóságban is a színésznő férje. Ebben az évadban még fontosabb szerepe lesz Carmy nővérének, Nathalie-nak (Abby Elliott), aki egy másik kiemelkedő részben főszerepet is kap, melyben ráadásul Jamie Lee Curtis is visszatér az anya, Donna szerepében.

Apropó Curtis: most sem maradnak el a híres cameók, és az olyan visszatérők mellett, mint Olivia Colman, ezúttal Josh Hartnett vagy John Cena is feltűnnek egy-egy részben, míg az utolsó epizódban valódi étteremtulajdonosok és sztárséfek beszélgetnek Sidney-vel és Carmyval a szakma nehézségeiről. Ebben az évadban továbbá még többet kapunk Davidből, a bántalmazó New York-i séfből, aki miatt Carmy pánikrohamokat és fekélyt kapott: kettejük találkozása a végén szintén az évad csúcspontjai közé tartozik, de Joel McHale egyébként is annyira jól alakítja a gonosz szociopatát, hogy akár még egy spinoff sorozatot is megnéznénk vele a főszerepben.

A mackó pedig minden feszültsége ellenére most is ugyanolyan megható és pozitív tud lenni, mint korábban, és ugyan sem az étterem, sem pedig Carmy nem várhat semmi jót a következő évadtól a mostani befejezése alapján, egész biztosak lehetünk benne, hogy a sorozat továbbra is az érzelmek széles skáláján játszik majd a következő etapban is. Mert ha valamit megtanulhattunk ebből az évadból, az az, hogy a tökéletesség hajszolása teljes vakvágány, ha közben minden mást felégetünk magunk körül.

Ha a Michelin-csillaghoz tényleg az kell, hogy terrorizáljunk magunk körül mindenki mást, akkor megette a fene az egészet.

Nem is biztos, hogy akkora tragédia lenne, ha az a bizonyos cliffhanger étteremkritika, amin a Bear sorsa áll vagy bukik, nem lesz túl baráti. Valami azt súgja, akármi is történik legközelebb, az sem lesz fekete vagy fehér.

A mackó (The Bear), 3. évad, 10 epizód, 2024, Disney+. 24.hu: 7,5/10

The post Mit ér a Michelin-csillag, ha közben mindent felégetünk magunk körül? first appeared on 24.hu.