Szovjet főhadnagyként is megállta a helyét a keleti blokk főindiánja

A háború utolsó szakaszában járunk. A Vörös Hadsereg már majdnem elérte a Német Birodalom egykori határát. 1944. november 8-ának hajnalán öt férfi átrepül a front fölött. A célpont lengyel területen van, messze az ellenséges vonalak mögött, a Beszkidek lábánál. A feladatot, amelyet végre kell hajtaniuk, csak ketten ismerik közülük: Georg, német kommunista, aki 1939 óta a Szovjetunióban él és Borisz, a szovjet felderítés főhadnagya, gépészmérnök hallgató a Kaukázusból. A különítmény többi tagja: Ernst százados, aki egy évvel ezelőtt, szétkergetett zászlóaljának néhány emberével együtt átállt a szovjetek oldalára; a csoport Benjáminja, Heiner, a Hitlerjugend volt tagja, aki utász őrvezetőként került hadifogságba Kalugánál és a lengyel Janek, aki korábban partizánként harcolt Lublin környékén. Mielőtt a gép elérné célját, találatot kap. Az öt férfi kénytelen ismeretlen területre kiugrani. Georg súlyosan megsebesül és elszakad társaitól. Úgy tűnik, a titkos megbízatás kezdettől fogva kudarcra van ítélve

– ezt a bevezetőt magyar tévénézők milliói hallották tizenkét héten keresztül 1985 tavaszán. Csak azért nem többször, mert a tizenhárom részes sorozat első része elején még némiképp más verzióban hangzott el. A kedd esténként sugárzott A halál archívuma különösen a gyerekek és a fiatalok képzeletét ragadta meg, irodalmi nagyságainkat is beleértve: Térey János többször emlegette gyerekkora meghatározó sorozatai között, a nála egy nemzedékkel idősebb Parti Nagy Lajosról pedig még azt is tudhatjuk, hogy „egy szabadtéri borozó pultjának dőlve” nézte meg a sorozat fináléját Balatonalmádiban keletnémet turisták társaságában – erről maga számolt be a Dunántúli Naplóban.

Szocialista szuperprodukció

Az NDK saját gyártású sorozatában tényleg minden volt, ami akkoriban kellett a sikerhez: a második világháború a lehető leghálásabb téma volt; az ellenséges területen tevékenykedő kommandósok/kémek ötlete pedig ezen belül is slágernek számított, olyan film- és sorozatsikerek óta, mint a Kémek a sasfészekben, vagy a vasfüggöny másik oldaláról A tavasz tizenhét pillanata. A sorozat ráadásul felvonultatott egy nemzetközi sztárt is Gojko Mitic személyében, aki Boriszt, a kaukázusi felderítő főhadnagyot alakította, de rajta kívül lengyel színészek is felbukkantak a szereposztásban. Mondhatjuk, A halál archívuma igazi szocialista szuperprodukció volt.

A sorozat írója és rendezője is a keletnémet tévézés állócsillaga, Rudi Kurz, aki a színházi rendezést cserélte a televíziózásra, és a hatvanas évek elejétől kezdve számos sikeres keletnémet sorozatban dolgozott. Ezek közül többet (A zöld szörnyeteg, A nyomok a hetedik mennyországba vezetnek stb.) a Magyar Televízió is leadott akkoriban, és mivel az NDK-ban a művészeknek és alkotóknak gyakran a kommunista párt irányelveinek megfelelően kellett dolgozniuk, Kurz legtöbb sorozata és tévéfilmje vagy a munkásmozgalom harcosainak állított emléket, vagy pedig Amerika ármánykodására hívta fel a figyelmet. (A halál archívuma ugyebár mindkettőt kipipálta, hiszen Standartenführer Haukról kiderül, összejátszik az amerikai titkosszolgálattal!) A halál archívuma alapsztorija ráadásul igencsak emlékeztetett egy 1963-as keletnémet háborús film, a Geheimarchiv an der Elbe (Titkos archívum az Elbán) történetére.

De igaz volt ez a propagandisztikus jelleg még egy olyan, látszólag ártalmatlan zsánerre is, mint a western: a hatvanas években ugyanis az ősellenség NSZK-ban hatalmas sikerrel mentek a Karl May indiánregényei alapján készült filmek, és erre keleten is lépni kellett valamit. Mivel a May-regények a keletnémet kultúrpolitika szerint túlságosan azonosultak a fehér telepesekkel, egy keletnémet írónő, Liselotte Welskopf-Henrich műveit érezték csak ideológiai szempontból alkalmasnak, ezért ezeket a regényeket kezdték sorban megfilmesíteni. Ahhoz viszont szerencse is kellett, hogy megfelelő sztárt találjanak a műfajhoz egy belgrádi testnevelési főiskolás, a szabadidejében dublőrként dolgozó Gojko Mitic személyében, akit először az 1966-os A Nagy Medve fiai című filmben láthatott indiánként a közönség (a magyar származású Kati Szekely partnereként).

Az atlétikus, filmsztár külsejű, rezzenéstelen arcú Mitic egymás után kapta a főszerepeket a keletnémet indiános filmekben, és gyorsan a keleti blokk egyik legnagyobb sztárja lett, pláne, hogy kiderült róla, dublőr nélkül veszi fel a legveszélyesebb jeleneteket is. Hiába beszélt azonban jól németül, az akcentusa miatt mindig szinkronizálták. Csakhogy idővel kezdte elunni az indián szerepeket, és a hetvenes évek második felétől már törekedett arra, hogy más műfajokban is kipróbálhassa magát. Kapóra jött tehát A halál archívuma, mely Kurz talán legambiciózusabb munkája volt, két éven át készült, számos szereplővel és helyszínen, mielőtt 1980 januárjában bemutatták volna. Georg szerepét Jürgen Zartmann, az NDK egyik legtöbbet látható tévésztárja kapta, az Ernst századost alakító Gerd Blahuschek és a két lengyel színész (Janek – Leon Niemczyk és Heiner – Krzysztof Stroiński) voltak a kevésbé ismert arcok, a főgonosz Standartenführer Haukot játszó Alfred Struwe, illetve Renate Blume viszont közkedvelt színésznek számítottak, és ez is nagyban hozzájárult A halál archívuma népszerűségéhez.

Unalmas, hogy ezeknek a derék embereknek minden sikerül

A sorozat öt évvel később jutott el hozzánk, noha már 1983-ban is beharangozta a Magyarország nevű hetilap, de végül ahhoz képest még két évet csúszott a hazai bemutató. Amiért A halál archívuma hazai médiavisszhangja igazán érdekes, az az, hogy a szocialista sajtóról élő képbe kevésbé fér bele, hogy a korabeli lapok többsége meglepően szókimondó kritikákat közöljön egy baráti ország ideológiailag száz százalékig passzoló presztízs sorozatáról – márpedig A halál archívuma esetében ez történt. Az is árulkodó, hogy a nagy országos napilapok nem is nagyon foglalkoztak a sorozattal, viszont a többiek egyáltalán nem fogták vissza magukat, és gyakran még általánosságban is beleszálltak a sematikus partizánfilmekbe:

B. Sajti Emese (Békés Megyei Hírlap) a „bugyuta és gyermeteg” jelzőket használta, és fel is tette a kérdést: „Miért kellett ezt a filmet megvásárolni?” Boda István (Hajdú-Bihari Napló) sem volt kíméletesebb: „Megnézem A halál archívumát, s utána nyolcadszor tűnődöm ugyanazon: hogyan lehet egy sorozatot úgy megcsinálni, hogy valójában semmi, vagy alig történik benne valami? Ami meg történik, az enyhén szólva irreális.” A Kisalföld jegyzetírója pedig azt is megemlítette, hogy még a gyerekeinek is feltűnt a sorozat valótlansága:

Régesrégi sematizmus metodikája szerint az ezer veszélyen diadalmaskodó, megdicsőült hősöket mutatta be, akiknek egy gyertyaszál elég volt, hogy célhoz érjenek a sóbánya feneketlen gyomrában. A szórakozásunk így kissé unalomba fulladt, mert minél jobban közeledtünk a végkifejlethez, egyre világosabbá vált,, hogy a derék embereknek (Ernst százados kivételével) minden sikerül: nemcsak a halál archívumába jutottak be, hanem olyan szerencsében is volt részük, hogy Lengyelországban, abban a körzetben, ahol feladatukat teljesítették, 1945 januárjában gyönyörű tavaszi napsütés fogadta a felszabadítókat. (Ezen a tényen még gyermekeim is csodálkoztak.)

Az Esti Hírlap már megengedőbb volt: „Vontatott, itt-ott körülményeskedő, gyakran pedig hihetetlen – épp ezért hiteltelen – szituációkat fölvonultató széria volt ez és mégis, minden naivitása ellenére is a sikeresebbek közé sorolható” – írták, míg Budai Rózsa a Vas Népében óvatosan a szovjet partizánfilmek étoszát kritizálta: „A gyerekkort idézi meg, a partizánromantikával elbűvölő, a »győztesnek lenni jó és nem nehéz meghalni a hazáért« pátoszú szovjet filmekre emlékeztet, a vasárnap délelőtti matinék hangulatára. Ma már tudom, nem tanítottak rosszra az ötvenes évek háborús filmjeivel és háborús irodalmával, de torzítottak, amikor a művészetek azt sugallták, hogy az emberi értékek kiteljesedésének, a lelki nemesedésnek használ a háború.” És persze akadt olyan kritikus is, mint Tamás István az Új Tükörben, akinek tetszett a sorozat, még úgy is, hogy „igyekezett elkerülni azt a hibát, hogy az ellenséget idiótának mutassa be. Nem tudta egészen elkerülni, de a cselekmény áradásában ez az ártalmatlan sematizmus nem zavaró, annál kevésbé, mert az ellenséget ilyen kalandfilmben szeretjük ostobábbnak látni, mint amilyen volt. Utólagos elégtétel, bocsánatos bűn.”

Front, kegyelem nélkül

A halál archívuma viszonylag kései bemutatója és ideológiai töltöttsége okán nem került a gyakran ismételt sorozatok közé: már az is meglepő, hogy 1990 tavaszán még egyszer műsorra tűzte az MTV. Viszont a sorozat emléke időről időre előkerül, néha olyan szokatlan szemszögből is, mint Katona Csaba visszaemlékezése a Levéltári Szemlében: „Az utolsó résznél pedig – levéltáros szemmel – borzalmas látni, amint az életét menteni akaró Georg úgy akadályozza meg, hogy a rá fegyvert szegező Beisel halálos golyót eresszen belé, hogy a földön heverő iratok egy részét vágja hozzá.”

A sorozat sikerére való tekintettel Kurz készített még hasonlót, mely valamelyest A halál archívuma előzményének is tekinthető: ez volt az 1984-ben bemutatott Front, kegyelem nélkül, mely a német ellenállásnak állított emléket, a főszereplők pedig ugyanúgy Zartmann, Mitic, Blahuschek, Struwe és Blume voltak, csak éppen más karaktert alakítottak. Négy évvel később ezt a sorozatot is bemutatta a Magyar Televízió, de már jóval kisebb érdeklődés mellett.

Ez volt aztán Rudi Kurz tévés hattyúdala is, ő viszont nemcsak, hogy megérte aztán a berlini fal lebontását, hanem egészen 2020 októberéig élt, 99 évesen hunyt el. Legalább ilyen ritka, hogy a sorozat főszereplői, azaz a különítmény tagjai is élnek még, leszámítva a többieknél jóval idősebb Leon Niemczyket (aki egyébként utolsó filmszerepét David Lynch Inland Empire-jában játszotta). A 84 éves, Berlinben élő Gojko Mitic közülük a legidősebb, ő még idősen is látható filmekben és sorozatokban, ezekben továbbra is leginkább indiánokat alakít, és ezekben már nem is szinkronizálják németre a hangját.

A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikkhez az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.

The post Szovjet főhadnagyként is megállta a helyét a keleti blokk főindiánja first appeared on 24.hu.