A boksz helyett már a rímekben éli ki a dühét a villanyszerelőből lett rapper

Úgy még nem gyorsultam sosem. El is ájultam. Úgy keltem föl, hogy már leszállunk

– meséli IZ, azaz László Bence élete első repülőútjáról, abból az időszakból, amikor Németország és Magyarország között ingázott. Ahogy sokan az itthoni építőiparban, úgy ő is megnézte, hogy zöldebb-e a szomszédban a csemperagasztó, bár a szomszédnál azért tovább ment, Nürnbergbe és Bremerhavenbe járkált át másfél-két éven keresztül. Végül hazahozta a honvágy, ez a „kis marék föld”. Bence most munkát keres, ugyanis – az egyébként jól fizető – villanyszerelő melóját feláldozta azért, hogy elindulhasson az ország legnagyobb hiphop tehetségkutatóján. Amikor a főnöke nem engedte el a verseny selejtezőjének napjaira, akkor úgy döntött, elenged valamit azért, hogy legyen valami más, és benevezett a 2024-es Budapest Open Micra. Az immár harmadik évadánál járó műsor egyik alkotója egyébként Bernáth Szilárd, a Larry című nagyjátékfilm rendezője, ami történetesen épp egy rapzenei tehetségkutatón elinduló falusi srác útját követi végig.

Zsebkendő a zsebbe, bakancs a lábra

Első utunk a szolnoki vasúti sínekhez visz, ahol Bence felidézi nekünk a töredékét annak a sok hülyeségnek, amit elmondása alapján tinédzserekként csináltak. „Kikértem egyszer az erkölcsimet, kíváncsi voltam. És üres! Pedig bontogattuk a szárnyainkat rendesen. Reggel felkeltünk, és onnantól csak bajt kevertünk. Odamentünk a sorompóhoz, átugrottuk, azt’ be a tilosba.”

A kallódás mellett azért mégiscsak megtanult egyet s mást: mikor elkezd folyni az orrom, Bence egy rutinos mozdulattal előránt a kabátzsebéből öt darab szépre hajtott zsebkendőt, és felém nyújtja. „Derék behúzva, zsebbe zsebkendő” – tanulta édesanyjától. Az utunk során rajta lévő pitbullos kabát és a farmer nem az alapviselete, hétköznapokban csak munkásruhában – abból amúgy is több van, mint polgáriból – meg bakancsban jár.

A bakancs azonban már nem úgy része az életének, mint szakközepes korában volt. A szolnoki rockerek ugyanis rendszeresen összejártak a helyi művházba vagy épp a kocsmába, hogy történelemről, nagymagyarságról beszélgessenek. Voltak filmvetítések, koncertek, és a hungarista csoportosulás üléseihez a határon túlról is érkeztek magyarok. Elmondása alapján a csapatban nem politizáltak, de a dolog mégis egy rossz irány volt, amiből gyorsan ki is lépett. Egy ideig ott tartotta a magyar történelem iránti szeretet, ugyanis itt többet hallott a nemzeti gyökerekről, mint amit az iskolában elégségesnek tartott. Élvezte, hogy ebben a közegben le lehet ülni idősebb emberekkel, akik régi történeteket mesélnek, vetítenek a hét vezérről, a tatárjárásról, a Don-kanyarról és egyéb történelmi eseményekről, amik meghatározzák, hogy kik is azok a magyarok.

Abból, amit ma tudok, semmit nem az iskolában tudtam meg. Én úgy haragszok az iskolára… Kimentem németbe’, itthon nem fizettem a tébémet, hazajöttem, azt’ hatszázezerre megbüntettek. Na, csókolom, mondom, akkor mire készít fel engem ez a kurva iskola? Hát a saját jogaimmal nem vagyok tisztában. Húszévesen nem tudom mi az, hogy társadalombiztosítás, egy csekket nem bírok kitölteni, ha anyám nem tanítja meg. Magyarán mindenre felkészítettek, csak az életre nem. Arra tanítottak meg, hogy menjek be egy gyárba, dolgozzak nyolc órát, menjek haza, aludjak, reggel menjek a dolgomra, azt’ kezdődik elölről. Csak én ezt nem hiszem el, hogy ez ennyi.

Hogy hogy lett vége a rocker korszaknak? Egy összejövetelből úton hazafele – bakancsban – szembejött vele egy cigány társaság. Biztos volt benne, hogy meg fogják verni, azonban egy cigány bácsi megvédte. Ez az élmény ráébresztette, hogy ez az egész nem kell neki, abba kell hagyni a gyűlöletet, a bántást, főleg, hogy sok cselekedetnek az okát sem tudja már megmondani. Nem mellesleg pedig az akkori barátainak a fele ma ül, és olyan is van, aki már nem él.

Rántotthús a sztárismerősnek

Bencét jó emberek vették körül, amit csak több év távlatából ismert fel igazán. Egyikőjükkel, egy szolnoki vállalkozóval találkozunk is, akit ő csak Béla bátyámként emleget (Boros Béla), nála töltötte Bence a gyakorlati éveit. Burkoló-kőművesnek tanult, már amikor éppen nem emelvényekről ugráltak le vagy purhabot csaptak szét gereblyével. Béla bátya is felidéz egy-két csintalanságot, és arra is fény derül, hogy annak idején Bencéék törték össze a kvadot, amin a tanulók a szabadidejükben játszhattak. Az iroda ajtaja mögött még látható egy salakmotor, de egy gyerek sem használja, mivel a cég ma már nem végez szakmunkásképzést, a tanulók ugyanis kikoptak. A duális képzés bevezetése óta a havi hat gyakorlati napon sem tudnak megjelenni a diákok az iskolai extra programok miatt, és így sem a szakmát nem tudják nekik megtanítani, sem a bérüket nem éri meg kifizetni. Béla bátya szerint Bencéék generációja volt az egyik utolsó, akiknél a szakképzés még jól működött. Lassan elköszönünk a régi mentortól, kocsiba szállunk, és én arról kérdezem Bencét, hogy mit gondol, a középsulis tanárai hogyan írták volna le őt.

Engem már le is írtak. Azt mondták nyolcadikba’, inkább menjen, ezt ne marasztaljuk! Úgyhogy utolsó ajándéknak feldugtam egy krumplit az osztályfőnököm kipufogójába. Három hónapig gyalog járt a nő.

Megérkezünk Törökszentmiklósra, Bence szülővárosába. Az Ady utcába begurul Endre is; már nem az Ady, hanem a Kiss Endre. Ő IZ első számú drukkere és – nem hivatalos – menedzsere. Lakkcipőben és egy magyar királyi címerrel ékesített Gucci zakóban libben ki a fekete BMW-ből, egy kézfogás és két csók után átnyújt egy doboz rántott húst: „Anyám mondta, küld már húst az egyetlen sztárismerősének.” Bence és Endre pár éve ismerik egymást, mindketten Németországban éltek, különböző városokban, amikor Endre unokatestvére összehozta őket. Sokáig csak telefonon ismerkedtek, majd amikor először élőben találkoztak, akkor a BMW motorháztetején fekve átbeszélgettek egy éjszakát, ugrándoztak egyet az autó tetején, kijöttek a rendőrök, és a barátság ezen a ponton megköttetett. Endre tehát besétált Bence életébe, és innentől be is indultak az események.

„Hülye vagy, ember? Én már be is írattalak az Open Micra. Fizetem, csak menjél el!” – emlékszik vissza a rapper barátja szavaira. Ez valamikor azután hangzott el, hogy Bence elkezdte megmutatni a szövegeit a haveroknak, először csak írásos formában, mivel az elején nem volt mire rámondani a szövegeket, ugyanis egyáltalán nem ismert olyan fogalmakat, minthogy „beat” meg „instrumentális”, azt se tudta, mit írjon be a keresőbe. A barátainak viszont így is tetszett, a szövegek pedig nem sokkal később lelkes hallgatókra találtak. Endrének a lelkesedése azonban egészen rendkívüli, meg is kérdezem, hogy mi áll mögötte. Elmeséli, hogy válogatott szkanderező és világkupa bajnok volt, viszont annyira nem kapott támogatást, hogy belefásult és végleg abbahagyta. Azt viszont nem szeretné, hogy a barátja is végigmenjen ezen.

Megtetszett neki Bence tehetsége, és ahogy ez a versenyt végigkövető – hétről hétre a 24.hu-n debütáló – dokumentum-sorozatban is látszik, hűen kíséri és segíti őt az útján, ahogy csak tudja. A selejtezőn a fellépés előtt közvetlenül az autóban próbáltak: Bence egy parfümkupakkal gyakorolt, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy mikrofonba kellett elnyomnia egy számot. Tizenhat kudarcba fulladt próbálkozás után végül közösen mégis megoldották, Bence a színpadon végignyomta első saját számát, bejutott Saiid (Süveg Márk) csapatába, és így bekerült a tehetségkutató következő fordulójába. Ott már mentora, a kultikus Akkezdet Phiaiból ismert rapper-producer átvette a dolgot, és megtanította Bencének a mikrofon helyes használatát. Innentől nem csak Endre biztatta, hogy higgyen már magában, hanem egy szakmabeli is. Bence bevallja, hogy sokszor kapja ezt a környezetétől, de nehéz úgy hitet fektetnie magába, hogy előtte jó nyolc évig vegzálták azért, aki volt. Valamiért mégis elkezdett írni, az indulás viszont nem egy boldog emlékhez fűződik. A sok hülyéskedés, rockerkedés oda vezetett, hogy Bence 21 évesen széttörte a térdét, és nyolc hónapig ágyhoz volt kötve. Ekkor mindent el kellett dobnia magától és hazaköltözni.

Na, ott jöttek ezek a buta gondolatok, én úgy hívom őket. Ugye nem tudtam még, nem éltem még sokat, nem voltam még depressziós sem életemben. De jöttek ezek a hülye gondolatok, és azokat leírtam – hát, tele volt vele a fejem. Átgondoltam, hogy én gyerekkoromban írtam lányoknak verseket. Há’ mondom, rímbe szedem.

És így, az ágyba zárva lett pár sorból egyre több – nekem pedig azonnal Frida Kahlo jutott eszembe, aki egy buszbaleset után, fekvésre ítélve kezdett el festeni. A hasonlóság a horizontális testhelyzetből induló karrierutakban talán ki is merül, azt leszámítva, hogy a mexikói festőnőhöz hasonlóan Bence is önmagáról, a saját környezetéről készít portrékat, elmondása alapján különösebb erőfeszítés nélkül. „Belőlem folyik ki a szöveg. Tetszik, amikor csak úgy jön egy szófordulat, azt sem tudom honnan, és amint ráveszem magam, hogy írjak valamit, olyan mintha beszélne hozzám valaki, és én azt írnám le.”

Dalok a levert fészekből

A fiatal rapper azt mondja, előnnyel indult, mivelhogy gyerekkorában elkönyvelték hiperaktívnak, és ezért mindenféle feszültséglevezető pluszórákra kellett mennie. A figyelemzavar mellett kiejtési problémái is voltak, ezért logopédiai foglalkozásra járt, ahol rendszeresen az volt a feladat, hogy egymás után sok hasonló szót kellett felolvasnia. Így valószínűleg nemcsak a szókincse, de a ritmikai érzéke is fejlődött. Ki gondolta volna, hogy – a mindennapi nehézségeken túl – ilyen váratlan előnyökkel is járhat, ha az ember gyermeke koncentrációs nehézségekkel küzd?

Bence életébe a nyelvi gyakorlatokon kívül a sportot is a hiperaktivitás hozta. A foci nem jött be, a kosárhoz kevesellte az akkor 140 centijét, így végül a küzdősportok széles választékához fordult. Volt boksz, thai boksz, kickbox, kempó, vegyes harcművészet. A lényeg az volt, hogy valahogy kiadhassa magából a benne tomboló energiát, a pofonoktól meg nem félt, hisz kapott már abból sokat. Azt a haragot pedig, amit anno a sportban vezetett le, most a rappelésbe csatornázza. Mire haragszol? – kérdezem én? A világra – érkezik a válasz. Ez a düh ugyanis nem áll meg a saját közege határán, egészen világpolitikai eseményekig ívelően terjed.

Nem értek sok mindent: a kétlábú kutyára kereket rakunk, a bénát felneveljük, és a rokonért meg szétlövünk egy óvodát. Hol élünk? Ha egy határral odébb születek, akkor most háborúzok az oroszokkal. Ha ott vagyok magyar ajkú, ha ott születek magyarnak és nem ide – és mindegy, hogy a határ lépett át engem vagy én a határt –, akkor most már lehet, nem élnék.

A nagyhatalmi erőszakot ugyanúgy nem érti, mint a finomkodó píszískedést. Nem érti, miért ne lehetne egyes szavakat kimondani, miért kell vadember mivoltunkat megváltoztatni és tojáshéjakon sétálgatni, amikor a legkomolyabb helyzetekben úgysem mi döntünk az életünkről.

„Holnap, ha kapom a behívót, akkor mennem kell meghalni az országért, érted? Most belekényszerítenek ebbe, aztán harminc év múlva meg építsem újra az országot, mert szétlőtték – ha éppen túlélem. És azt is ugyanazzal a hittel kell majd felépítenem, mint amim volt, amikor szétlőtték. Én ezt nem tudom hova tenni, hogy valójában, ha odakerülök, nem dönthetek. Alapvetően úgy gondolom, hogy ésszel jobb megoldani, de akárhova nézek, egy nagyhatalom erővel oldja meg, nem ésszel. Három generációnként lesöprik a padlást, hogy ne tudjon egy család úgy felnőni, hogy generációról generációra egymásra hagyják, ami van, és az gyarapodik.”

Így is szerencsésnek tartja magát, hogy ami erkölcsileg szükséges, azt a családtól megkapta, azaz a belső értékek jó helyen vannak. Anyukája, ugye, megtanította, hogy hordjon magával zsebkendőt, a dereka meg legyen behúzva. Apuka meg, aki sorkatona volt, a katonás rendet vitte be Bence és két fivére gyerekkorába. Nyolckor pihi, reggel felkelni, begyújtani anyára és öcsire, jószágot ellátni, majd hazajönni és kezdeni elölről. Nem bánta a szigort, mert mindig mindenről el volt mondva, hogy miért van. Nem is élték meg kényszernek, hogy ez a dolguk, mert nem tudták, másnak mi a dolga, azt hitték, mindenkinek így van.

Igazából várom, hogy apámék bevallják, hogy milliárdosok vagyunk, és csak azért neveltek így, hogy ember legyek. De hát a magas vérnyomáson kívül más egyelőre nem nagyon öröklődött.

Bence lépni akart, világot akart látni, „nem itt megpusztulni”. Törökszentmiklósi utunk során Endre is sokat mesél az életéről, és az is megérne legalább egy cikket. Mélyszegénység, gyermekkori rák, apuka kisemmizi anyukát és a gyerek nyakát is eltöri. Ez a szöveg azonban most nem erről szól. Endre azt fogalmazza meg, hogy ahonnan ők jönnek, ott mindenki szenvedett. Bence dalszövegével élve, „ahonnan jönnek, az egy levert fészek”, ők pedig hiába nem ismerték egymást gyerekkorukban, „egy alomból” származnak.

„Olyanok vagyunk, akik nehezebben dolgozzák fel a jót, mint a rosszat. Mert mindig rossz volt” – mondja Endre. Az tartotta őket a felszín felett, ahogy a világra néztek. Bencében is azt tiszteli, hogy önmaga maradt, képviseli és megmutatja a közegüket. Ő az elöljáró a srácok között, akik arra tanítják egymást, hogy kimondják, ha bajuk van. Szövegeiben és attitűdjében is ez az elv érvényesül, az Open Mic pedig adott neki egy nagy lendületet.

Életemben nem kaptam ennyi pacsit, mint akkor, a selejtezőn. Már fájt a tenyerem. Ennyien nem örültek nekem sose. A polgári neveket rögtön el is engedtük, sztárok helyett emberségre találtam.

Mókusruhában a Grand Canyonba

Úgy érzi, most jutott el arra a pontra, hogy költenie kell a hobbijára. A verseny ugyanis 180 fokkal csavarta el az életét a tengelye körül: önmagának is hátat fordított, s most új fejezetet nyit, amiről egyelőre keveset tud. Mikor kérdezik tőle, mit akar ettől a rappeléstől, akkor igyekszik a rövid távú célokra koncentrálni. Egy pillanatra azért meglebegteti a bakancslistáját, miszerint legnagyobb vágya, hogy mókusruhában le tudjon ugrani a Grand Canyonba. A többezer méteres magaslatok iránti vonzalma ellenére először mégis inkább egy stúdiót szeretne berendezni. Eddig felesleges volt a laptop, az összes pénzét szerszámba fektette. Producert is keres, de ez jelen pillanatban stagnál, mert dolgozni is kell, fenn kell tartani, amit már elért. Mindeközben egy olyan munkahelyre vágyik, ahol tudna tanulni a zenéről. Elmenne az operába is díszletet pakolni, ha néha leülhetne szintizni és valaki megmutatná neki, hogy milyen ütemeket lehet lenyomni azon a „zenélő padon”. A magasabb szintű cél a sportkocsi – akkor nem kéne a driftelgetéshez Endre BMW-jét elhasználni a fekete aszfalton –, de abba nem fér bele a három szakma (ugye, kőműves, hidegburkoló és villanyszerelő). Úgyhogy a régi kocsi marad, és összefoglalóan ennyit mond:

Azt akarom, hogy a hobbimból éljek. Otthagyni már azt, hogy hullik a fejemre a por.

Sokaktól kap jótanácsot. Ha irigységet észlel, elhessegeti. Bár hatalmas családja van, unokatestvérei számát meg sem tudja mondani, mégis kevesen voltak aktívan jelen az életében. Ezen nem is változtatna, mert már csak olyanokat akar az életébe, akik hozzáadnak és nem elvesznek belőle. Minél többet mesél, nekem annál inkább úgy tűnik, hogy valójában mégiscsak ő hozza a döntéseket, és hozta őket kicsi gyerek korától kezdve. Miután lement az Open Mic, édesanyja felidézte neki egy mondatát, amit még az óvodában mondott, csak anyuka nem tudta sehova se rakni, mert Bencének eddig nem volt erre közege. „Édesanyám, egyszer rocksztár leszek” – hangzott a kijelentés, és született meg az álom. Húsz évvel később Bence közelebb lépett eggyel ehhez az álomhoz, és bár rockzenét továbbra is írna, a bakancstól és a csőlátástól egy életre elköszönt.

A napot a város szélén, egy kevésbé forgalmas úton zárjuk. Endre a volán mögött, Bence a tetőablakból kiemelkedve. Ketten gyorsulnak nulláról ötvenre, és driftelnek együtt, tovább a jövőbe.

The post A boksz helyett már a rímekben éli ki a dühét a villanyszerelőből lett rapper first appeared on 24.hu.