Orbán évszázadokat utazott az időben, hogy végül beismerje: a következő választás a legfontosabb

• Visszaszólt a vele szemben keménykedő román kormánynak.
• Évek óta dől és idén is tovább dőlt az USA világuralmi pozíciója.
• Hatalmas eredményeket ért el, de három év alatt két meteor, a Covid és a háború letérítette pályájáról a kormányt.
• Jövőre viszont újra jó lesz minden, mert választások jönnek. Jónak kell lennie.
• Aki ért a hatalomhoz, annak ez a sorsa, „és én örülök, hogy nem vagyok sorstalan.”

Váratlanul őszinte hangot ütött meg tusnádfürdői beszéde elején Orbán Viktor, amikor azzal indított, hogy fejtörést okozott számára, idén miről tartson előadást. Legalább harmincszor beszélt már Tusnádfürdőn, érthető, ha néha elfogy az ihlet – volt már ilyen, lesz is még. Ez a fejtörés az első percekben mégis inkább ügyes retorikai fogásnak tűnt. Később derült csak ki, mennyire igaz volt.

Orbánnak a román külügyminisztérium sietett segítségére, ami hivatalos demarsot küldött a magyar kormányfőnek, hogy miről beszélhet a fesztiválon, és miről nem. Magas labda volt a provokációkért szenvedélyes rajongó Orbánnak, aki nyers gesztussal verte vissza a nyers gesztust: felolvasta a levelet, ezután pedig egyenként bombázta szét a román követeléseket.

Amikor a román külügy a megosztó szimbólumokra és a románok érzékenységére figyelmeztetett, Orbán üdvözölte a magyar és székely zászlóval érkező barátait. Amikor arra szólították fel, hogy ne beszéljen kollektív kisebbségi jogokról, megállapította, hogy azok léteznek, és megilletik az itt élő magyarokat. Miután arra kérték, nem létező romániai közigazgatási egységekről se beszéljen, azzal vágott vissza, hogy

Erdélyről és Székelyföldről „sosem mondtuk, hogy román területi egységek lennének”.

Tapsvihar támadt a nézőtéren, a sajtónak fenntartott padsorok között a román újságírók közül többen felszisszentek. Orbán tovább sorozta a román politikai elitet: mióta ő a miniszterelnök, most ismerkedett meg a huszadik román miniszterelnökkel, de nem kell aggódjon, ha eljön Budapestre előadni, nem fogja megmondani neki, miről beszélhet. Három nappal azután, hogy Bukarestben fogadta a szociáldemokrata Marcel Ciolacu újdonsült román kormányfő. Parázs óra körvonalazódott.

A miniszterelnököt egyébként román nacionalisták fogadták a fesztivál bejáratánál. Utalt is rá beszédében, egy félmosoly mellett, hogy „román hadakon” át vezetett útja a színpadig.

Kínai lemez

Ezzel az erős kezdéssel véget is ért a beszéd kreatív, de legalábbis eredeti része: Orbán belemenősen indított, felajzotta a közönséget, mint tavaly a kétharmados Fidesz-fröccsel, aztán mégis hamar beszürkült az előadás.

Orbán sokszor mond erőseket Tusnádfürdőn: itt hangzott el 2014-ben az illiberális demokrácia első vázlata, 2016-ban elsőként támogatta Donald Trump kampányát a nyugati vezetők közül, 2022-ben a fajkeveredéses mondatai kavartak vihart. De volt sok unalmas beszéde is a szabadegyetemen, és ez törvényszerű is, ha valaki mindig egyszerűen befogadható világmagyarázatot és geopolitikai big picture-t ígér. Orbán minden évben nulláról próbál eladni egy komplett világképet, a világ pedig nem minden évben változik meg drasztikusan.

Egy dolog mindig változatlan: a történelmi jelentőségű veszélyhelyzet. Most is ez van: bomlik a világrend, az USA a világháborúk után elbambult, különösen a '70-es években, elhibázott geopolitikát folytatott, és immáron fenyegetve érzi első helyét, miután Kína gazdaságilag kezd fölé nőni. 1,4 milliárd ember, ötezer éves történelem, brutális termelési kapacitások, autógyártás, számítógép-, gyógyszeripar - Kína hasít.

30 év alatt levezényelték azt az ipari forradalmat, ami Nyugaton egy komplett korszakot ölelt fel, túlzott a kormányfő vakmerően. Mégsem a kínaiakban azonosította a veszély forrását: az igazi rizikó, hogy Amerikát elragadja a frusztráció, amiért pozíciója megrendült. Megszokta már az USA, hogy világelső, visszaverte már egyszer a Szovjetunió és az Európai Unió ilyen irányú törekvéseit, folytatta Orbán, ez a mostani kihívás azonban szerinte komolyabb a korábbiaknál.

„Kínának van civilizációs hitvallása: ő a világegyetem központja, és ez belső energiát, büszkeséget, önbecsülést és ambíciót szabadít fel. Van távlatos terve: véget vetni a megaláztatás időszakának, vagyis újra naggyá tenni Kínát. És van ellenszere az USA fegyverével szemben, amelyet úgy hívunk, hogy egyetemes értékek. Ez náluk csak mítosz, miközben aki ellenük beszél a Nyugaton, az ellenséges filozófiát vall. És onnan nézve ebben van is valami igazság.”

Nem sok újdonság volt ebben. 2018-ban ugyanitt egyszer már felvázolta ezt a képet, és többször visszatért hozzá azóta is. Orbán szerint a történelem arra tanít bennünket, hogy amikor a világuralmi dominancia meginog, annak általában katonai konfliktus a vége. Békére csak akkor van esély, ha a nagyok elfogadják, hogy két nap van az égen. Itt ellentmondásba is botlott, amikor felhozta, hogy Pekingben egymásnak adják a kilincset az amerikai miniszterek és tanácsadók, és puhítani próbálják a diplomáciai viszonyt.

Azt várta volna a hallgató, hogy hamarosan beilleszti ebbe a képletbe az orosz-ukrán háborút, és értelmet nyer a fejtegetés. De semmi ilyen nem történt, csak vége szakadt a gondolatmenetnek. Talán mert Orbán egyszer ezt alaposan elnézte már. A 2018-as tusnádfürdői megfejtésében még azt jósolta, hogy

az amerikaiak, Kína megfékezése érdekében, "ki fognak egyezni az oroszokkal a fegyverzetkorlátozás mentén, és létrejön majd egy orosz–amerikai megállapodás, és kereskedelmi pozíciókat fognak kialakítani, ha kell, szankciókkal, Kína–USA viszonylatában is."

Szómágia

Még kevesebb újdonság volt abban, amit Orbán az Európai Unióval kapcsolatban mondott. Európa megijedt a versenytől, bezárkózott, szorong, csak a saját piacaira figyel, miközben a lázadozó világ elhúz mellette. Egy bokszolóhoz hasonlítja az uniót,

„aki még mutogatja az öveit, de a szorítóba már nem mer bemenni.”

Kulturális, politikai és gazdasági gettóba zárta magát. Hiába gazdag, gyenge. Ahelyett, hogy az összeköttetésekre fókuszálna, igyekszik leválni például az orosz gázról. Szerinte ez hatástalan lépés és illúzió, mert az oroszokat nem lehet levágni a világgazdaságról, megveszi más. Cserébe az unió gáz- és olajimportért kifizetett összege 300 milliárd euróról több mint duplájára nőtt.

Itt azért rutinosan játszott a szavakkal. Amikor orosz gázról beszélt, a világgazdasági 'összeköttetésben" való szerep volt a nemzetközi politika fontos fokmérője. Ez a követendő politika, nem az unió által követett bezárkózás. Aztán mire az unió belügyeiről kezdett beszélni, az összeköttetésből hirtelen gyűlölt föderalizmus lett, a bezárkózásból pedig szuverén politika.

Orbán szerint sajnos megbillent az egyensúly azzal, hogy a szuverén álláspontot hosszan képviselő britek kiszálltak a közösségből. Sorok közt elismerte, hogy ez a meccs nem áll jól, mert a V4-ek is kókadoznak: „A csehek átálltak, Szlovákia billeg, a lengyelek és magyarok tartanak ki” - bár titkon bízik benne, hogy az olaszok után az osztrákok és a választásra készülő spanyolok is szuverén politikai irányt vesznek.

Aztán tovább szűkítette a fókuszt és arról kezdett beszélni, hogy ebben a szorult helyzetben mi a magyar teendő. Itt is szómágiával helyettesítette a mondanivalót, és lényegében felmondta a 2014-es illiberális beszédet, új szövegezéssel. A tizenkét éves alkotmány szövegét elemezte, amit szerinte az különböztet meg a nyugati országok alaptörvényétől, hogy annak középpontjában a mi áll, nem pedig az én:

„Az az ember, aki egyedül van, nem szabad, hanem magányos. Minden jó dolog az életben a másokkal való együttműködésen alapul.”

Erre rákötötte a migrációt, az LMBTQ-kérdéseket és a háborút, mintha ezeket tekintené legfontosabb értékképzőnek az unió, és mindez levezethető lehetne abból a liberális világképből, aminek 200 éve még volt relevanciája. Orbán egyenesen antropológiai felismerésként azonosítja azt, hogy miután a felvilágosodás idején a liberálisok elutasították a vallási közösségek elsőrendűségét, azok helyén nem alakultak ki más típusú emberi-társas szerveződések.

„Hedonista pogányokká váltunk a kereszténység elutasításával.”

A föderalizmussal a legnagyobb baj szerinte, hogy egy olyan politikai osztályt hívott életre, amely nem elszámoltatható, és birodalmi működést tükröz.

Ezen a ponton játszott is a közönséggel, amikor olyan hangsúlyozással épített fel egy mondatot, mintha az unióból való kilépésről kezdene beszélni:

„Nincs más választásunk: hiába szeretjük Európát, hiába az a miénk, mégiscsak harcolnunk kell. Az álláspontunk világos, mi nem kívánjuk, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a hite, nem kívánjuk, hogy ugyanolyan családi életet éljen, vagy részt vegyen ugyanazokon az ünnepeken, de akkor is közös otthonunk van, közös nyelvünk, közös közszféránk, és közös kultúránk, és ez az alapja a magyarok biztonságának, szabadságának és jólétének, és ezért ezt mindenáron meg kell védeni.”

Lényegre térve

Az utolsó blokkban Orbán ismét egy jól ismert lemezhez tért vissza, és sokéves eredményeket sorolt fel, horizontokat kémlelt, távlatos célokat vázolt fel, messzibe révedt, hogy ezzel árnyalja a romokban heverő költségvetés, a rekordinfláció és a bérek elértéktelenedésének aktuális problémáit. Tizenhárom év alatt megháromszorozódott a gazdaság összteljesítménye. 72 százalékra tornázták fel a foglalkoztatást. Egyre több a magyar tulajdonú cég, fejlődnek az egyetemek - sorolta, meg-megtoldva ígéretekkel, mint hogy 2030-ra lehet akár 160 ezer milliárdos GDP az országban. Nyolcvan perc alatt alig beszélt az orosz-ukrán háborúról, de azt kiemelte, hogy milyen drasztikusan nő az ország hadiiparának támogatása. Hosszan főzte a múlt szép eredményeivel a közönséget, mielőtt rátért volna a keserű jelenre:

„Két meteor, 2020-ban a Covid, 2022-ben pedig a háború letérített minket a pályánkról. Azért küzd a kormány, hogy erről a letérített pályáról vissza tudjunk kapaszkodni a szokásos kerékvágásba.”

Orbán szerint ez legkorábban 2024 júliusában következhet be: akkor lesz a gazdasági növekedés ismét, de a legnehezebb időszakon most már túlvagyunk. Infláció az egekben volt, de letörjük, és legalább az idei év egészét tekintve sikerül majd megelőzni a bérek értékcsökkenését, fogalmazott az optimistánál is optimistábban.

Orbán többször visszatért a politikai döntéshozatal egy sajátos szemléletéhez, ami különbséget tesz a történelmi, a taktikai és a stratégiai idő szempontjai között. A beszéd végére aztán kiderült, a legfontosabb időegység mégis csak a választási ciklus:

„Az 2024-es EP és önkormányzati választás idejére már újra azon pályán leszünk, ami elvisz bennünket 2030-ig. És akkor jövőre már beszélhetek nyugodtan a 2030 és 2040 közötti tervekről”.

Ezen a ponton be is fejezte, árulkodó módon pont olyan sommásan, mintha egy bővített mondat is elég lett volna az egyórás előadás helyett:

„Nagy világügyekben észnél lenni, a világgazdaságban összeköttetéseket építeni, az uniós vitákban harcolni, a szellemi ügyekben kitartani, a nemzetegyesítésben pedig állhatatosnak maradni”.

Orbán ezután válaszolt még néhány, a közönség soraiból összegyűjtött kérdésre. Voltak ezek között érdekesek is. Megkérdezték tőle például, mikor hozza el Donald Trumpot Tusnádfürdőre, amire azt felelte, hogy „voltam nála nemrégen a kacsalábon forgó golfpályáján, én viszont csak a Hotel Fortunából érkeztem ide, szóval sok dolgunk van ahhoz, hogy fogadni tudjuk”.

(Németh Zsolt ezen a ponton megemlítette, hogy nem olyan irreális a felvetés, Trump egyik tanácsadója ugyanis idén is a táborban járt. John McLaughlinról tavaly írtunk bemutató cikket a 444-en.)

A beszédben Orbán alig említette az ellenzéket, de egy kérdésre válaszul elsütött egy érezhetően bekészített hasonlatot: „Az ellenzék olyan, mint a sör habja, jó, ha van, de ne rontsa el az ízét.”

A lehívható uniós források jelentőségét Orbán kisebbíteni igyekezett. Azt mondta, hogy két kupac pénzről van szó: a covid-válságból való kilábolást segítő RFF-alapból nem kapunk pénzt, és aligha fogunk, a hétéves büdzséből járó pénz pedig ugyan szép összeg, 800 milliárd forintnak megfelelő euró évente, de nemzetgazdasági szinten ez jelentéktelen összeg. Azt viszont elismerte, hogy ha ezeket a pénzeket nem kapjuk meg, akkor nehezebb hitelt felvenni.

Erőset mondott a fékek és ellensúlyok rendszeréről is. Szerinte mivel nálunk az elnököt nem közvetlenül a nép választja, és alkotmányos rendszer van, a nép által megválasztott parlament dönt a jogkörökről:

„A fékek és ellensúlyok csak az EU blablája.”

Egy hallhatóan népszerű kérdésre a Liverpoolba szerződött Szoboszlai Dominikot magasztalta: „Most már ő a főnök, ő a király, most már az a kérdés, hogy ő milyen jövőt jósol nekem.”

És kapott egy személyes kérdést is, amire láthatóan szintén készült. Ez a hatalom természetéről szólt. Érdemes összefoglalni, mert alighanem sokan és sokáig fogják még idézni.

A hatalom Orbán szerint felőrli az embert, ezért is fontos, hogy a politikus tudja definiálni, mivel is van dolga. Szerinte a hatalom nem más mint közös cselekvés képessége, ennek a meghatározásnak pedig van biblikus alapja is: hatalma annak van, aki képes előidézni a közös cselekvést külső ráhatás vagy nyomás nélkül.

Orbán szerint, ha társadalmilag vizsgáljuk a kérdést, nagyon sokféle ember van, akik között együttesen jön létre valamiféle társadalmi munkamegosztás:

„Egy nemzetközösségben márpedig kellenek olyan emberek, akik nem csak értik, mi történik, de elmagyarázzák az embereknek, mi történik, segítenek nekik felkészülni a jövőre. Akinek adott talentumot a Jóisten, annak ez a sorsa, és én örülök, hogy nem vagyok sorstalan.”

A 444 percről percre közvetítése itt olvasható és követhető vissza.