Magyarország ma nem tekinthető demokráciának, mégsem lehetetlen a kormányváltás demokratikus választáson
Klasszikus diktatúrákban egy forradalom akkor sikeres, ha a rezsimet hatalom tartó elit már nem egységes. A magyar választási autokráciában egy hasonló válság demokratikus választást eredményezhet.
2010 óta olyan elnyomó gépezet alakult ki Magyarországon, amely eddig biztosította, hogy a választásoknak ne legyen valódi tétje. A közelmúltban két közvélemény-kutatás is népszerűbbnek mérte a Tisza Pártot, mint a Fideszt, ha azonban az Orbán-kormány egy választáson megbukik, az elsősorban nem Magyar Péterék, vagy más ellenzéki erő kampányának és pártépítésének lesz köszönhető, hanem sokkal inkább a NER-en belüli folyamatoknak.
Hadházy Ákos a Magyar Hangnak és a Válasznak adott interjúkban beszélt arról, hogy naivitás azt gondolni, hogy a Tisza Párt népszerűsége miatt lehetőség nyílt a Fidesz vezette rezsim leváltására. Szerinte a fennálló rezsim mostanra elvesztette minden demokratikus vonását, és ha esetleg egy másik párt több támogatót gyűjt is össze, akkor sem fog tudni választást nyerni – a rezsim ilyen esetben a választási csalás eszközéhez, vagy akár a karhatalmi erőszakhoz fog nyúlni, hogy megőrizze hatalmát.
Hadházy tulajdonképpen amellett érvel, hogy nincs rá esély, hogy a NER-t választás útján váltsák le,
az csak forradalom útján (például a 2014-es ukrán méltóság forradalmához hasonló módon) lehetséges.
Úgy gondolom, Hadházy itt részben téved: nagyon is reális forgatókönyv, hogy Orbán Viktor – legalábbis formailag – egy országgyűlési választáson veszíti el a hatalmát. Abban azonban igaza van Hadházynak, hogy ha az Orbán-kormány megbukik, az elsősorban nem Magyar Péterék, vagy más ellenzéki erő kampányának és pártépítésének lesz köszönhető, hanem sokkal inkább a NER-en belüli folyamatoknak.
Elnyomás finomabb eszközökkel
Ahogy az az Európai parlament áprilisi állásfoglalásában is szerepel, a mai magyarországi rendszer nem tekinthető teljes értékű demokráciának, hanem úgynevezett választási autokrácia. Az ilyen rendszerekben – szemben a klasszikus totális diktatúrákkal – tartanak választásokat, és a szavazás akár szabad is lehet, azonban a politikai és gazdasági hatalom egy szűk elit kezében koncentrálódik, ami egységesen az állami vezetéshez lojális.
A klasszikus diktatúrákban ez az elit szintén olyan elnyomó gépezetet működtet, amelynek célja a rezsim hatalmon tartása erőszak alkalmazásával.
Ugyanez igaz a választási autokráciára, csak itt a rezsim főként nem erőszakkal, hanem a beleegyezés legyártásával tartja fent a hatalmát.
Egy klasszikus diktatúra elnyomó gépezete a hadsereg és a titkosszolgálat, a választási autokráciáé a propaganda-apparátus, az intézményesült korrupció, a függetlenségüket elvesztett hatóságok és a gazdasági hatalom segítségével létrehozott függőségi viszonyok. Ez a gépezet azt hivatott biztosítani, hogy az uralkodó vezetőkön kívül másnak sose legyen esélye a választásokon – hogy az ellenzéki pártok ne tudjanak hatékonyan kampányolni, szervezetet építeni, nyilvánossághoz jutni.
Ha viszont egy ellenzéki párt hirtelen mégis esélyessé válik a választási győzelemre, az annak a jele, hogy az eddigi elnyomó gépezet már nem működik olyan jól, mint korábban, hiszen a működtetői nem tudták, vagy nem akarták megakadályozni, hogy az ellenzéki erő hatékonyan kampányoljon, szervezetet építsen, nyilvánossághoz jusson.
Ceausescu és a Tienanmen tér
A romantikus elképzelés szerint az önkényuralmi rendszereket forradalmi tömegek buktatják meg: az elnyomást megelégelő nép összefog és az utcára vonul, legyűri a karhatalmat, ami nem tud ellenállni a tömegeknek. A nép középületeket, rendőrösöket foglal el, végül elkergeti a zsarnokot, és átveszi a hatalmat. Ez azonban nagyrészt fikció.
Ha például egy klasszikus diktatúra elnyomó gépezete jól működik, akkor a felkelést a hadsereg vagy karhatalom komolyabb gond nélkül elfojtja, fegyvertelen civileknek nincs esélyük legyőzni a tankokkal, gépfegyverekkel felszerelt hadsereget. Ez történt például a pekingi Tienanmen téren 1989-ben.
A másik oldalon ott van a romániai forradalom, ahol a hadsereg megtagadta Ceausescu parancsát, és a tüntetők lemészárlása helyett a diktátor ellen fordult. Csakhogy ez nem a kiskatonák hirtelen zendülése miatt történt: a román állampártban már Ceausescu bukása előtt szervezeti problémák mutatkoztak, olyan epizódokkal, mint A hatok levele.
Vagyis az a gazdasági válság, ami a kisembereket az utcára vitte, az eliten belül is elégedetlenséget szült.
A bukaresti tüntetéskor Victor Stănculescu tábornok, a frissen kinevezett hadügyminiszter utasította katonákat, hogy ne alkalmazzanak erőszakot, hanem tárgyaljanak a tüntetőkkel, miközben a Román Kommunista Párt belsős káderei Ion Iliescu vezetésével előkészítették az átmenetet.
Victor Stănculescu, az 1989-es romániai forradalomban kulcsszerepet játszott tábornok, hadügyminiszter az RTV-nek adott 2011-es interjúban (YouTube, RTV képernyőfotó)
Háttéralkuk vagy választási csalás
Önkényuralmi rendszerek bukásához jellemzően az vezet, hogy a rezsimen belül egyes befolyásos figurák úgy döntenek, jobb lesz nekik, ha megszabadulnak az aktuális diktátortól. Motivációjuk többféle lehet: vagy a felelősségre vonástól félnek, vagy úgy kalkulálnak, hogy a diktátor bukását követő átmenetben nagyobb befolyásra és vagyonra tudnak szert tenni, esetleg erkölcsi vagy hazafias megfontolások motiválják őket. Ilyenkor az elnyomó gépezet, ami addig hatalmon tartotta a rezsimet, megszűnik működni.
A klasszikus diktatúra tehát úgy ér véget, hogy a rezsim elveszti a képességét az erőszak alkalmazására, ami eddig hatalmon tartotta.
Választási autokráciában a rezsim úgy bukhat meg, ha elveszti képességét a választások manipulálására.
Ilyen helyzet akkor állhat elő, ha törésvonalak mutatkoznak a rezsimet fenntartó eliten belül: gazdasági problémák, külső nyomás, az utódlás bizonytalansága vagy más problémák miatt az elit befolyásos szereplői úgy döntenek, hogy jobban járnak, ha politikai fordulat történik, emiatt hozzájárulnak egy többé-kevésbé szabad választás megtartásához.
Erre van példa a magyar történelemből is, a legutóbbi puha diktatúra időszakából: 1985-ben a hanyatló, megosztott pártállam először hagyta jóvá a Hazafias Népfronton kívüli jelöltek indulását, négy-öt év múlva pedig már a négyigenes népszavást és a teljesen demokratikus választásokat is.
Hadházy attól tart, hogy 2026-ban az Orbán-rezsim népszerűségvesztését érzékelve újabb lépést tesz a klasszikus diktatúra felé, az eddigi, tiszta, de nem tisztességes választások helyett kékcédulás választási csalások ideje jön el. Ez nem zárható ki, de ehhez az kell, hogy a rezsim elitje össze tudjon zárni, és egységesen meg tudja szervezni ezt a bűncselekményt. Kérdéses viszont, hogy ha már annyira rosszul működik a rezsimet hatalmon tartó gépezet, hogy fel tud emelkedni egy ellenzéki párt, akkor képes lesz-e megszervezni az önkényuralmi szintlépését.
Egy olyan forgatókönyv, ahol a Fidesz vagy Orbán Viktor választást veszít, persze azzal járna, hogy a korábbi rezsim egyes prominensei (akik valószínűleg súlyos korrupciós bűncselekményekben voltak bűnösek) vélhetően háttéralkukat kötnek az ellenzékkel. Ezzel megőrizve, vagy éppen még növelve is saját hatalmukat és vagyonukat.
Vagyis: Magyar Péter akár el is nyerheti a miniszterelnöki címet egy választáson, de ehhez az kell, hogy a mostani rezsim egyes prominensei ehhez hozzájáruljanak. Magyar egyébként nem is titkolja különösebben, hogy erre játszik, amikor amnesztiát kínál a kiugrani kívánó NER-elitszereplőknek.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy akárki is nyeri a 2026-os választást, mindenképpen a mostani korrupt autoriter rendszer folytatódik. Hogy így lesz-e, az azon múlik, hogy a következő kormány hajlandó és képes lesz-e demokratikus reformokat – tisztességesebb pártfinanszírozás, független ügyészség, a választók gazdasági kiszolgáltatottságának csökkentése, arányos választási rendszer, tisztességes médiapiac – végrehajtani.
Zubor Zalán
Címlapkép: Átlátszó-montázs
